
LESZ, LESZ, LESZ
Papp Sándor: Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek…
2024. dec. 17.


Amikor belehasít a levegőbe Révész Alex érces hangja, amely egyedi a világon, akkor nincs magyar, akiben nem mozdulna meg valami. Akiben nem mozdul meg semmi, annak a lelke halott.
„Kívánj a szónak nyílt utat…”
Nos ezt tettem-tettük itt egész évben a piros7.es-en, sokszor több mint szókimondó módon, de mindig őszintén, ahogy mindig is akartunk élni. Nincs más lehetőség, csak az igaz és őszinte szókimondás, mert mi, idősebbek, akik a szocializmusban szocializálódtunk, meg láttuk a „haladár” MKP-t. majd utána a Most-Hidat, azoknak egy életre elege lett az olcsó hazugságok színházából.
Ezért is írjuk le mindig kendőzetlen - néha már-már kegyeltlen - őszinteséggel a felvidéki, szlovákiai, magyarországi, nemzetközi életben zajló történésekről a véleményünket úgy, hogy egy másodpercig sem gondoljuk azt, hogy nekünk mindenben, teljes mértékben igazunk van.
Dehogy gondoljuk ezt! Viszont tudjuk, hogy nagyon sok ember értékrendje hasonló a miénkhez, és igenis szükséges ezt az értékrendet képviselni és hangoztatni, sőt mi több, jó szándékkal hatást gyakorolni az olyanokra, akik legbelül patrióta érzelműek.
„Csak arról énekelek, amit igaznak hiszek…”
Így, az év vége felé lassan összegeznünk kellene a 2024-es esztendő történéseit a felvidéki magyarság szemszögéből, de erre majd egy nagyobb lélegzetvételű cikkben kerítek sort, most legyen annyi elég, hogy talán kijelenthetjük: a helyzetünk nem jó, de nem is tragikus.
Abban megegyezhetünk előre, hogy a pártpolitikánkban konszolidálódnak a folyamatok az új elnök megválasztásával. Befejeződött a semmire sem jó látványpolitizálás, és elindult a legfelsőbb szinten a valós szakmai munka. Gubíkot meghallgatta mindkét miniszterelnök, ilyen nem volt az elmúlt időszakban. Fábryt idézve: kis tapssal innen indulunk (2025-ös évbe).
„Te is azt álmodod, amit én…”
A társadalmunk helyzete nem rózsás. Az asszimilációról, a leszakadó régiókról, a gyermektelenségről, a nyugatra kiköltözött fiatalokról, a újonnan betelepült szlovákságról, a megszűnő sport- és egyéb egyesületekről, a Csemadokot túszként bitroló helyi despotákról, a szétesett faluközösségekről, a papok hiányáról, a polgármesterek viszonyulásáról a fontos magyar ügyekhez, a kétnyelvűség hanyagolásáról, az alapiskoláink etnikai összetételéról (és még folytathatnám a sort) szinte már nem beszélünk.
Belefáradtunk mindannyian, és ez nem jó, mert voltak álmaink és terveink egy jobb Felvidékről.
Szerény véleményem szerint 2025 legnagyobb feladata, az álmaink és terveink „újrahasznosítása” kell hogy legyen. Egy elfáradt és lelassult közösséget restartolni nem egyszerű, de nincs más lehetőség, csak az előre!
„Legalábbis úgy szeretném.”

Papp Sanyi


