AMMARHA!

Papp Sándor: Tényleg légy jó mindhalálig??? 2024. márc. 13.

A f@szt! – idézet Gabentől, az Üvegtirgis című filmben.

Kezdetnek ez így elég botrányos, de lesz ez még rosszabb is, tessék csak tovább olvasni!

Az a gond, hogy Nyilas Misi a „megbántott és megkínzott jóság” (ezek a szerző, Móricz Zsigmond szavai), gyanúsan Trianon-áthallásos. Mintha a megbántott és megkínzott Nagy-Magyarország lenne elbújtatva a ki főhős (a hős, esetünkben képzavar, de erről majd lejjebb) személyében, aki egész életében becsületesen él, csak a nagyok megalázzák, kifosztják.

Miért gond ez? Nos, azért, mert a magyar virtust, a fifikát, a „legkisebb királyfi” ügyességét nélkülöző Nyilas Misi egy csetlő-botló kis lúzer, aki a „jóságával” leplezi ezeket a hiányosságait.

Nem az a baj, ha valaki szerencsétlenkedik, elront valamit, mert velünk is megesett, megesik ez az életünk során, hanem az a baj, hogy ezt erényként tálalja az író, és kötelező olvasmányként a pedagógus.

Nem a küzdés, a nagyobb hősies legyőzése a példa, hanem a „jaj engem mindenki bánt, pedig jó vagyok” féle jelenség, amely egyszerre kelt hamis látszatot is apátiát.

Itt meg is érkeztünk a magyar közgondolkodás rákfenéjéhez.

Herótom van attól, amikor a Facebookon naponta szembe jön Apponyi beszéde a Trianon palotában, és alatta a kommentek, hogy „majd egyszer a világ igazságot szolgáltat” blablabla… Most írjam le ide még egyszer a cikk első mondatát?

Nem, hölgyeim és uraim, 

a világ nem szolgáltat igazságot, se Trianonért, se 48-ért, se 56-ért! A világ konkréten leszarja mi lesz velünk, nekünk magunknak kell megvívni a győztes csatát, feltéve, ha van annyi vér a pucánkban és kellő góbéság a fejünkben.

Koszorúzhatjuk mi vesztes csaták emlékhelyeit (amit amúgy helyesen teszünk, mert a történelmünk része), ugyanis ha nem emeljük azonos, de inkább magasabb szintre a győztes történelmi eseményeinket és nem koszorúzzuk ugyanolyan parádéval a pozsonyi csata, a honfoglalás, vagy éppen Attila, a hunok királya emlékhelyeit, akkor maradunk köldöknézős, erőtlen, pesszimista, sírva vigadós magyarok.

Amit magadnak rafkós módon nem harcolsz ki az életben, azt nem kapod meg.

Így működik ez egy adott nép esetében is. Senki nem törődik a másikkal, mert mindegyik nemzetnek, országnak megvan a maga Trianonja, amin sírhatna (kivéve a szlovákokat, mert őket nem szabdalta, nem irtotta senki a létezésük során), de jórészük nem ezt teszi, hanem kapaszkodik előre.

Nem „jónak” kell lenni mindhalálig, hanem erősnek, kitartónak, szorgalmasnak és egészségesen ravasznak.

Tele van a padlás a gyászbeszédekkel, siratásokkal, nyavalygásokkal. Olyannyira tele, hogy ránk szakad, és ott pusztulunk el alatta!

Formabontó gondolatok ezek? Nem! Tessék csak fellapozni a NER-t, és mindenki láthatja majd, hogy az Orbán Viktor vezette magyar kormány 2010 óta nem az „Igazságot Magyarországnak!” passzív óhaját követi, hanem apró lépésekkel építi újra az egyetemes magyarságot, benne a legfontosabbat, a magyar néplelket kondicionálja, hogy ne egy múltba révedő, a „magyar igazság” sült galambjára várjon tétlenül.

Aki azt szeretné, hogy a igaza legyen Petőfinek, miszerint „a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”, az szurkoljon annak, hogy sikeres legyen Magyarország miniszterelnökének politikája a nagyvilágban, Európában és a Kárpát-medencében egyaránt.

Az LGT után szabadon: pokolba már a szép szavakkal, tervezz egy kicsit jobban!

Kevesebb Nyilas Misi féle passzív „jóságot”, több Orbán Vitkor féle „ravaszságot” kívánok magunknak.

Nyitókép: Nemzeti Filmintézet