CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Pedig mennyire utáltuk az oroszokat! 2024. febr. 20.

Mi, plusz-mínusz hatvanasok, a Szovjetunió „baráti ölelésében” nőttük fel a proletárdiktatúrában, ahol kötelező volt szeretni Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságot is, benne az összes orosszal.

Mindezt úgy, hogy suttogó nagyszüleinktől hallottunk a család hadifoglyainak kálváriáiról, az 56-os pesti harcokról és a 68-as megszállásról. Ezek épp elég okok voltak ahhoz, hogy utáljunk mindent, ami orosz volt. 

Gyűlöltük a CCCP-mezeket, bármelyik sporteseményen, az iskolai ünnepségeken senki nem akarta tartani a vérvörös, sarló-kalapácsos szovjet zászlót.

Aztán a 89-es „forradalom” után már lekicsinylően röhögtünk az atomrészeg Jelcinen, meg a romjaiban haldokló Oroszországon, és lassan de biztosan fátylat borítottunk a közös múltunkra.

Aztán jött Putyin és a szemünk sarkából figyeltük a pasit, ahogy meztelen felsőtesttel lovagol a folyó vizében, miközben tégláról téglára rakja össze az egykori cári Oroszországot, tartást ad a népének és komoly partner a G8-asok csúcstalálkozóin.

Miközben az áhított Nyugaton muszlimok által vezetett kamionok száguldottak végig a városok nyári sétányain, és a nagy autók kerekeivel emberek százainak belső szerveit taposva ki a díszes térkövekre, azoknak azonnali vagy hosszú kínhalált okozva, addig Moszkvában békésen sétáltak haza a színházakból az oroszok.

Aztán egyre több gyanús hírt olvastunk a Majdanról, az ukrajnai kiképző táborokról, amelyekben USA-tisztek serénykednek, na meg pelenkás Biden kicsi fiáról, aki ukrán kurvák combjairól szívta fel a kokót, szakmai tanácsadás gyanánt.

Egyre nagyobb undorral kezdtük nézni, hogyan foszlik szét a Nyugatról szőtt álmunk és egyre gyakrabban adtunk igazat Putyin logikus érveléseinek, és igen, valahol jogosnak tartottuk az ukrajnai orosz kisebbségek elleni támadások miatti figyelmeztetéseit. Perszehogy annak tartottuk, hiszen a kárpátaljai magyar testvéreinkért is aggódtunk, amikor olyan híreket kaptunk az alternatív hírportálokról („természetesen” a nyugati hírügynökségek nagyban kussoltak ezekről a fejleményekről), 

hogy a galamblelkű ukránok szó szerint irtják az oroszokat.

Amikor megindultak a tankok Kijev felé, valahol jogosnak véltük az egészet. Aki most felháborodik, az dugja fel magának az összes USA-agressziót, az elmúlt 30 évből, már elnézést…

Igen, oda jutottunk, hogy ezt a nyugati áldemokráciát rühelljük és bár egyáltalán nem lelkesedünk egy olyan rendszerért, ahol a kedvenc édesség a Novicsoki, de mára elegünk lett abból, hogy hülyének néznek bennünket az európai meg a washingtoni politikacsinálók.

Sajnáljuk az orosz sportolókat, ahogyan megalázzák őket, szinte mindenhol, minden módom.

Felháborítónak tartjuk, ahogyan Nyugaton kiközösítik az orosz művészeket, sőt az orosz műveket a kulturális közéletben.

Nem, már nem utáljuk az oroszokat. Nem utálhatjuk, mert mi mindig a megalázott oldalán állunk.

Nem mi változunk! A világot változtatják idióta, hazug rohadékok körülöttünk.

Mi kövek maradunk!

Mi, kövek, maradunk!