ZSÍR

Péntek esti láz: Iron Maiden 2024. szept. 27.

A hatalmas érdeklődésre való tekintettel 2025. május 27-én és 28-án két koncertet is ad Budapesten minden idők egyik, ha nem legfontosabb heavy metal intézménye, az Iron Maiden. A jövőre épp 50 éves brit zenekar kacskaringós utat járt be a története során, volt nagyon fent és nagyon lent is, a magyar fővárosban startoló turné a sikereik csúcsát jelentő, 1980-1992 közötti albumok legjavát hozza el a fanatikus rajongótábornak, így mi is felelevenítjük a dicsőséges korszakot.

1971-et írtak, amikor s londoni West Ham United ifi focistája úgy döntött, hogy elege van abból, hogy mások mondják meg, mit és hogyan tegyen, és inkább a zene felé fordult. A fiatal Steve Harris a korai szárnypróbálgatások után 1975 karácsonyán hívta életre új zenekarát, a középkori kivégzőeszközről elnevezett Iron Maident. Ahogy az lenni szokott, hatalmas fluktuáció zajlott le az évek során, mire kialakult a banda stabil felállása. Harris mellé Doug Sampson dobos és Dave Murray gitáros érkezett, akikkel hármasban rakták össze a majdani első két lemez több dalát is. 1978 szeptemberében pedig rátaláltak Paul Di'Anno énekesre. Vele készítette el a zenekar a demoját, amin négy, dal szerepelt: Iron Maiden, Invasion, Prowler és Strange World. A demot jól fogadta a punk kifulladása idején a közönség, és felkeltette Rod Smallwood menedzser figyelmét is. A demot The Soundhouse Tapes címmel magánkiadásban kiadták – a Strange World dalt lehagyva –, ami pillanatok alatt elment 5000 példányban. Ez meg is hozta a zenekar számára az áhított lemezszerződést. 

A zenekar nevét viselő első korong felvételeire Sampson távozott a zenekarból, a helyére Clive Burr érkezett (a Samson nevű együttesből – ez később még fontos lesz), illetve csatlakozott Dennis Statton gitáros. A lemezt a Runnig Free kislemez vezette fel, amivel a brit lista 34. helyéig jutottak, így bekerültek a BBC Top Of The Pops műsorába is. A single borítóján szerepelt első ízben a zenekar kabalafigurája, Eddie. 

Az Iron Maident 1980-ban rögzítették, és egyből hatalmas sikernek bizonyult, hiszen a brit lista 4. helyén nyitott. Sorra következtek a turnék, nagyobbnál nagyobb bandáknak nyitottak: a Judas Priest, az UFO és a KISS is levitte magával az energikus londoniakat. Októberben Denis Statton kikerült a zenekarból, a helyére Adrian Smith érkezett, akit már korábban is megpróbáltak beszervezni. Sok ideje nem is volt beilleszkedni, hiszen már a következő hónapban nekiláttak a második nagylemez, a Killers felvételeinek. A lemez 1981. február 2-án jelent meg, és ugyan nem szerepelt olyan jól a listákon, mint az elődje (a 12. helyen nyitott), a dalok nagy része egy időben formálódott a debüt dalaival.

A sikeres turnék ellenére egyre több konfliktus alakult ki a főnök Steve Harris és az énekes Paul Di'Anno között, elsősorban utóbbi alkoholizmusa, illetve az amiatt egyre rosszabbá vált a koncertteljesítménye is, így 1981-ben kirúgták a zenekarból, miután öt koncertet is le kellett mondaniuk az énekes miatt. 

A megoldásra ismét a Samson zenekarban találtak rá Bruce Dickinson személyében, aki egészen más szintet képviselt, mint az elődje, és a hozzáállása is sokkal professzionálisabb volt. A zenekar talán máig legnépszerűbb albumán, a The Number Of The Beasten hallhatta először a közönség a szirnahangú énekeset. A lemez hatalmas siker lett, az első helyen nyitott, a rajta szereplő dalok máig a koncertprogram gerincét képezik. 

A korongból világszerte elment úgy 20 millió pédány, még a borító és pár dalszöveg miatti botrány ellenére is, persze mondani sem kell, hogy mindez csak a zenekar malmára hajtotta a vizet: összesen 180 koncertet adtak 16 országban a korongot népszerűsítő turnén. A hatalmas siker ezúttal a dobos, Clive Burr zenekari tagságába került, akit kimerített a hosszas távollét, na meg a folyamatos partizás, így 1983-ban már Nicko McBrainnel rögzítették a Bahama-szigeteken a soron következő opuszukat, a Piece Of Mindot. A lemez ismét hatalmas sikert aratott, köszönhetően a minden korábbinál kidolgozott daloknak, illetve a filmek és könyvek ihlette dalszövegeknek (Dűne, Kémek a Sasfészekben, de több bibliai, illetve görög mitológiai utalást is felfedezhetünk a szövegeket böngészve). A lemezt imádta a közönség és a kritika is jól fogadta.

Az ötödik stúdiólemez, a Powerslave munkálataira ismét visszatértek a Bahama-szigetekre 1983. júliusában, ahol közel egy évet szöszöltek az új dalokkal. A korong túlszárnyalta elődje sikereit, ismét sikerült hatalmas nótákat leszállítaniuk, amelyek máig a koncertprogram részét képezik, köztük a 13 perces Rime Of The Ancient Marinerrel. A World Slavery Tour keretén belül az Iron Maiden 1984. augusztus 17-én Budapesten is fellépett, ezen kívül még 219 fellépést abszolvátak a körút során, melynek a Long Beach-i fellépését a Live After Death koncertanyaggal őrizték meg az utókornak. A turnét 13 hónap alatt három és fél millió rajongó látta, ami az addigi leghosszabb körút volt a zenetörténetben.

A jól megérdemelt, de csupán féléves pihenő után ismét nekifutottak egy nagylemeznek. A Somewhere In Time (1986) az addigi legdrágább lemezük lett, ám nem kis fejtörést okozott a rajongóknak, hiszen feltűntek benne gitárszintetizátorok is, amik eléggé elidegenítettek a fanatikus híveket, noha a dalok keménységére és gyorsaságára továbbra sem lehetett panasz. Bruce Dickinsonon viszont a kiégés jelei kezdtek el feltünedezni, nem tudott megfelelő minőségű dalokat hozni a korongra, de az időutazás tematikáját boncolgató korong így is roppant sikeres lett az olyan daloknak köszönhetően, mint a klipesített Wasted Years vagy a Heaven Can Wait.

Az 1987. májusában véget érő turné után Münchenben láttak neki a hetedik lemezüknek. A következő év áprilisában megjelenő Seveth Son Of A Seventh Son minden korábbinál progresszívebbre, összetettebbre sikerededett, sokan a The Number Of The Beast mellett az Iron Maiden legjobb korongjának tartják. A lemez nyolc dalából négy kislemezként is megjelent, ami nem is csoda, hiszen roppant fogós dalokat sikerült írniuk.

A hosszas turnézás után egy kisebb szünetet tartott a zenekar, ez idő alatt Adrian Smith összehozta az ASAP zenekart, amivel kiadott egy lemezt, illetve Bruce Dickinson is összerakta az első szólólemezét, a rockos Tattooed Millionairet, amin Janick Gers gitározott. A zenekar tehát feltöltődéssel múlatta az időt, ám Adrian Smith úgy érezte, neki ez nem jött össze, ezért elhagyta a fedélzetet, a helyére pedig Gers érkezett az énekes szólólemezéről. A hatalmas várakozás ellenére kissé csalódást okozott a No Prayer For Dying, ami ugyna a 2. helyen nyitott, de korán visszaestek az eladások. A rajongók a korábbi kreativitást hiányolták, de Dickinson is változtatott az éneken, a dalszövegek pedig inkább társadalmi kérdéseket kezdtek boncolgatni, ami korábban nem jellemezte a Vasszűz lírai oldalát. A rajongók mellett a kritika is fanyalgott, ennek is köszönhető, hogy jobbára mostohagyermekként kezelik a korongot, noha a Rémálom az Elm utcában ötödik részéhez írt Dickinson-szerzemény, a Bring Your Daughter... to the Slaughter egészen szép sikereket ért el. 

A zenekar is érezte, hogy vissza kell szerezniük a rajongók bizalmát, ezért már 1991-ben stúdióba vonultak a következő nagylemez, a Fear Of The Dark elkészítéséhez. A lemez a maga idejében szintén kudarcnak számított a meglehetősen eklektikus dalok miatt, ám mára már megtalálta a helyét a rajongóknál, a címadó nélkül bizony elképzelhetetlen egy Iron Maiden koncert. A korong több szempontból is határkő volt a zenekar történetében: ezen a lemezen dolgozott velük utoljára Martin Birch producer, illetve ez volt az első korong, aminek a borítóját nem Derek Riggs készítette (hanem Melvyn Grant). Janick Gers is itt tűnt fel dalszerzőként, valamint ez volt hosszú ideig az utolsó korong, amin Bruce Dickinson énekelt. 

Dickonson 1993. augusztus 28-án adta az utolsó koncertjét az Iron Maiden énekeseként, de ekkor már bőven dolgozott a Balls To Picasso korongon. A szirénahangú énekes úgy nyilatkozott, hogy megcsömörlött az Iron Maiden énekesi szerepében, holott az első szólólemez idején még egyáltalán nem fontolgatta a kilépést. 

A hoppon maradt Steve Harris meglehetősen sokáig kereste a karizmatikus frontember utódját, és bizony nem ekkor hozta meg élete legjobb döntését, hiszen olyan énekesek pályáztak Dickinson pozíciójára, mint a Helloween éléről ismert Michael Kiske, vagy épp a későbbi Rainbow-frontember Doogie White. Helyette jött Blaze Bayley... Az elődjénél messze gyengébb képességű frontember mind a mélyebb, karcosabb hangjával, mind a koncertteljesítményével hatalmas csalódást keltett a rajongókban, hiába voltak egyébként egész jók a The X Factor dalai (elég csak a Sing Of The Crossra vagy a Man On The Edgre gondolni), de sem Blaze teljesítménye, sem a túburjánzott dalok nem győzték meg a rajongókat és a kritikusokat sem. Persze itt még mindenki reménykedett abban, hogy talán majd második nekifutásra jobb lesz. 

De ha a The X Factorból hiányzott az x-faktor, akkor az utódja, a Virtual XI még a legelvakultabb rajongókat is eltántorította a zenekartól, az Egyesült Államokban 2009. áprílisáig nem egész 85 000 példány fogyott a lemezből. Ez kijózanította Steve Harrist és a menedzsmentet is. 

A menedzsment megkezdte a háttérben a tárgyalásokat Bruce Dickinsonnal, aki szintén meglehetősen nagy pofonokba szaladt bele, de sikerült helyre állítania a renoméját a szólófronton, így miután 1999 márciusában útilaput kötöttek Blaze Bayle talpára, a legendás frontember visszatért az Iron Maidenbe, de nemcsak ő, hanem Adrian Smith is, így ezentúl három gitárossal állt fel a zenekar. 

Nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk, hogy tízmilliók várták az Iron Maiden (majdnem) klasszikus felállásának visszatérését, és egy kiváló lemez leszállítása nélkül nem is lett volna igazi a dolog, ám a Brave New World minden várakozást felülmúlt. Noha a zenekar ezúttal is a progresszívebb oldalát domborította ki, sikerült mindmáig kikövezniük a 21. század Iron Maidenjének útját. A lemez hatalmas sikert aratott, még egy Grammy-jelölést is sikerült bezsebelniük a The Wicker Man dallal. 

Jött is egy százegynéhány állomásos világturné, melynek Rio-i állomását lemezen és dvd-n is kiadták. Az ereje teljében lévő zenekar a teljesítményével a kevés megmaradt fanyalgót is meggyőzte, és ami fontosabb: a Blaze-éra több dalának is igazságot szolgátattak Bruce énekével. Turné turnét követett, több koncertanyagot is megjelentettek, majd 2002-ben ismét stúdióba vonultak. A Dance Of Death végül 2003-ban jelent meg, ezt már gimisként, friss Maiden-rajongóként hallgattam meg, és bizony óriási csalódásnak éltem meg. Mind hangzásilag, mind a dalok tekintetében nem talált el a lemez, noha együntetűen körülrajongta a szakma a progresszív és szokatlan megoldásait. Azóta persze sikerült megbarátkoznom a roppant irritáló videóklipekkel „megáldott” korong dalaival.

Sikeres turnék következtek, majd 2006-ban megjelent a Matter Of Life And Death, ami az előző két korong zenei világát vitte tovább. A sötét tónusú album gazdagon hangszerelt, komplex dalokat tartalmazott, jobban is szeret(t)em az elődjénél, de valahogy mindig is hiányoltam belőle a mágiát. Na meg a már a maga korában is ocsmánynak számító számítógépes grafikával készült klip sem nyűgözött le. Persze ez csak az én véleményem, hiszen a megjelenése után egy héttel már egymillió felett jártak az eladások világszerte. 

A folytatásra négy évet kellett várniuk a rajongóknak. A sci-fi tematikájú The Final Frontier lemez ismét a Bahama-szigeteken készült, és sikerült is valamit megcsípni a nyolcvanas évek progos hangulatából, mert az El Dorado című dalért megkapták az első Grammy-díjukat is. Érdekesség, hogy a lemezről előzetesen azt nyilatkozta Steve Harris, hogy ez lesz az Iron Maiden utolsó stúdióalbuma, erre utal a cím is. Szerencsére a pozitív kritikák és a rajongók reakciói meggyőzték a főnököt, hogy van igény a minőségi heavy metalra, legyen az progos vagy egyenes vonalú, az Iron Maiden fanatikus tábora újabb és újabb opuszokra vár. Az album végül 28 országban ért el első helyet, köztük angliában is, ahol ez a Fear Of The Dark óta nem jött nekik össze. 

2014 végén daganatot találtak az énekes Bruce Dickinson nyelvén, szerencsére a kezelés jól sikerült. A már felvett lemezanyaggal megvárták Bruce teljes gyógyulását és csak 2015. szeptemberében jelent meg a The Book Of Souls. A roppant összetett, végül duplalemezként napvilágot látott korong véleményem szerint a Brave New World óta legjobban sikerült alkotása az együttesnek, ami talán annak is köszönhető, hogy nem ültek sokat a dalokon, hanem egyből felvették azokat, amint megírták. A lemez hatalmas sikert aratott világszerte. A korong legkülönlegesebb dala a Bruce Dickinson által írt záró tétel, a 18 perces Empire Of The Clouds a fejünkből kitörölhetetlen zongoraintrójával.

2021. szeptemberében jelent meg a zenekar máig utolsó (remélhetőleg nem legutolsó) stúdiólemeze, a japán tematikájú Senjutsu, ami az elődjéhez hasonlóan duplaalbummá terebélyesedett. 

A zenekar tehát hosszú utat járt be, hatalmas sikereket és fájó kudarcokat tudhat maga mögött, de még a gyengébben sikerült lemezeikkel is kiemelkedtek a mezőnyből, amit az is bizonyít, hogy máig milliók várják, hogy a közelükben játszon a legendás Iron Maiden. Ezt pedig jól mutatja, hogy alig pár órával az elővételes jegyárusítás megkezdése után (egy nappal a hivatalos árusítás megkezdése után) egyből be kellett iktatni egy második koncertet is a magyar fővárosban. Jelen sorok írója pedig már tűkön ülve várja, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodva térjen haza minden idők legfontosabb heavy metal zenekarának soron következő budapesti fellépéséről.