LIBERNYÁKULUM

Pozsony volt, Bratislava lett, mivé válik? 2025. jan. 30.

Tudatában vannak a mai pozsonyiak városuk sokszínűségével, mármint nem a történelmi múltjukkal, hiszen a mai pozsonyi magyarság a köztudatból elkopott, cserébe jött az agresszív-progresszív, multikulturális másság. 

Picivel több, mint 100 évvel ezelőtt, 1919-ben egy tolvonással az addigi Pozsony Bratislavára változott. A névváltoztatással a város őshonos lakosságának nagy része nem értett egyet, mint ahogy azzal sem, hogy a város a hónapokkal korábban megalakult Csehszlovák Köztársaság része legyen. Az új állam többségét, és a nyugati cinkosaikat, a döntéshozókat ez a demokratikus felfogás nem igazán zavarta. 

Pozsony – mint ahogy az akkori észak-magyarországi magyarlakta vidék nagy része – az első világháborút lezáró békeszerződéseknek köszönhetően lett az akkor megalakuló Csehszlovák Köztársaság része. A háborút megelőző utolsó, 1910-es népszámlálás szerint viszont a város lakosságának (78 ezer fő) csupán nem egész 15 százaléka volt szlovák, 42 százaléka németnek, 41 százaléka magyarnak vallotta magát.

Pozsony Csehszlovákiához csatolása után a cseh és szlovák politikusok egyik első intézkedése a város nevének megváltoztatása volt. Szintén 1919-ből való rendeletében az illetékes minisztérium egyben betiltotta – nem csak Pozsonyban – az olyan utcaneveket, melyek a „csehszlovák nemzet ellen ellenségesek” voltak, beleértve természetesen a korábbi uralkodók neveit is. 

Ami annyit jelent, hogy a múltat igyekeztek végképp eltörölni, minden magyar történelemre utaló nyomot tálibok módjára pusztítottak.

A csehszlovák vezetést és a szlovák nemzeti erőket kezdettől zavarta Pozsony akkori szlovák neve – Prešporok –, mert a laikus számára is egyértelmű, hogy a német Pressburg névből eredt, ezért kellett valamit szinte a semmiből kitalálni. 

A várost – még Prešporok/Pozsony néven – 1919-ben Szlovákia fővárosává nyilvánították,  szintén bevált hagyományként a lakosság akarata ellenére.

A következő években a csehszlovák kormányzat azon volt, hogy a város nevének szlovákosítása után Pozsony nemzetiségi összetételét is megváltoztassa. 

A történelmi távlatból kijelenthetjük: profi munkát végeztek.

1930-ban a lakosság száma 123 ezerre nőtt (57 százalékos növekedés 1910-hez képest), és nemzetiségi összetétele is jócskán megváltozott: a pozsonyiak 48 százaléka csehszlováknak vallotta magát, 26 százalékra csökkent a korábban évszázadokig domináns német és 15 százalékra a magyar lakosság aránya. Mivel a kisebbségi nyelvhasználat határa akkor 20 százalék volt, 1930 után Pozsony hivatalaiból kiszorult a magyar nyelv. 

Mára szinte a tősgyökeres, 3 nyelven beszélő pozsonyi értelmiséget teljesen kiirtották, a magyar múltat a földdel tették egyenlővé. Ennek ellenére a 10 évente tartott népszámláláson mindig 10 ezer feletti a magyar nemzetiségűnek vallott személyek aránya, de ez sokkal inkább az egyetemeknek, az urbanizációnak, az országon belüli felvándorlásnak köszönhető.  

A város arculata teljes mértékben megváltozott. Egész történelmi városnegyedek tűntek el egy csapásra, miközben tízemeletes panelházak csoportjai emelkedtek ki a földből a hajdani város eredeti hangulatát felszámolva. A történelmi emlékezet szempontjából elsőrangú váron és az új városszövetben „feszengő” templomokon kívül csak elvétve egy-két tér, utcasarok emlékeztet a múltra – és a temető. 

Arról, hogy Pozsony néhány évtizeddel ezelőtt még magyar város volt, a temető tanúskodik leginkább. A sírfeliratokon látható nevek sokasága ugyanis még mindig magyar. Megdöbbentő kontraszt! 

Ebből a történelmi kontextusból jutottunk el napjainkig. A mai szlovák fiatalok fel sem fogják, hogy őseik mennyi kegyetlenség, hazugság árán építették számukra az új jövőt. 

Ma a magyar múlt maximum a kormányellenes tüntetéseken látható transzparenseken köszönt vissza, magyar disznó formájában. Azokon a tüntetéseken, ahol a kilátogató tömeg egy háborúban álló ország zászlaját, és egy atomnagyhatalom zászlaját büszkén lengeti, néha már a sajátjáról is elfeledkezve. 

A soviniszta elődök forognak sírjukban ha látják mit művelnek az utódaik. Bezzeg ha tudták volna hogy azért irtják ki népem, hogy aztán leszármazottaik önként és dalolva idegen hordáknak kínálják fel magukat, most még lehet bocsánatot is kérnének. 

Lehetett volna ez másképp is, de ezen nem tudunk változtatni, csak a jövőt tudjuk formálni. 

Az pedig evidens, hogy olyan jövőt nem szeretnénk, melyet a tüntető tömeg szívesen fogadna.