ZSÍR

Reményeink rabjai vagyunk? 2024. júl. 12.

„A remény jó dolog, talán a legjobb. És a jó dolgok nem halnak meg, miként a rosszak sem élnek örökké” (Stephen King)

Igazi, hűsítő nyári zápor oldja a pokoli meleg elviselhetetlenségét, s most olyan jó hallgatni, ahogy türelmetlenül kopogtatnak az esőcseppek a tetőtéri ablakon. Sokan reméltük, hogy esni fog ma, és láss csodát, esik. Ilyen egyszerű lenne ez? Nos, nem. Jó lenne hinni, hogy mi voltunk az esőcsinálók, de nem, az élet ennél bonyolultabb, mint, ahogy a légköri viszonyok is azok…

Mégis a remény az a korlát, amelyben a legerősebben kapaszkodunk életünk során.

Remélünk, néha csodákban is reménykedünk, de a legrosszabb az, amikor tétlenül reménykedünk, ugyanis óriási a különbség a passzív csodavárás és aközött, amikor a remény arra sarkall bennünket, hogy a célunkat elérjük.

A reménynek igazi hajtómotornak kell lennie az életünkben, hogy mi tudjuk irányítani a sorsunkat és ne mások döntsenek a sorsunk fölött…

„A különbség aközött, hogy útra kelsz vagy utadra bocsájtanak általában annyi, hogy egyikben várod, a másikban féled a holnapot...de a végállomás általában ugyanaz. (Léria Dipán)

Mégis, mi a legkézenfekvőbb teendőnk, hogy a reményeinknek ne csak a rabjai legyünk?

Elsősorban türelemmel kell lennünk önmagunk iránt, ami megint csak nem tétlenséget jelent, hanem inkább folyamatos, megfontolt odafigyelést és lépésről-lépésre megvalósított folyamatot, a cél eléréséig. 

Na és ebben az egész „hajtómotorunk” működésében az általunk életben tartott remény valójában a „kenőolaj”, amely nem engedi besülni a cél irányába állított működésünket.

A remény, tehát a mindennapi belső imánk, önmagunkhoz.

Persze akadhatnak nehézségek a céljaink elérésnek a folyamatában és akkor jönnek másoktól a bölcs tanácsok, miszerint engedjük el, ha túl nehéz a cél elérése, vagy egyenesen megvalósíthatatlannak tűnik a feladat. Ilyenkor javasolják a „lesz.rom tablettát”, mert hát miért is kellene csökönyösen és görcsösen ragaszkodni bármihez is az életben… 

Rendben, ne görcsöljünk rá a dolgokra, de ragaszkodjunk az életcéljainkhoz nyugodt, határozott és állandó kitartással!

„A kutyák talán azért várnak türelmesen…mert tudják, hogy az élet sokszor annak szebb, aki vár…és nem annak, aki feladva, tovább robog.” (Léria Dipán)

Szerény véleményem szerint igenis küzdeni kell mindig, nem szabad feladni soha azt, amiben meggyőződéssel és szívvel hiszünk, mert akkor mivé is lenne a világ, ha minden akadálynál azt mondanánk, hogy ahh, elengedjük el, hiszen ez a bölcs megoldás…

Gondoljunk bele, hogy mennyi makacs és akaratos tudós, sportoló, közéleti ember, vagy csak egy igazán szerelmes ember küzdött az utolsó erejéből is, hogy elérje a célt, ami lehet egy találmány, egy első hely a dobogón, egy nemes ügy megvalósítása, vagy éppen az a másik szerelmes ember elérése, akit végül (újra) megtalál a végletekig dobogó és reménykedő szerelmes szív.

Micsoda boldogság mindenki számára, ha a hit a reménnyel megerősítve, szeretetben és örömben teljesedik ki, minden érintett számára.

Hát nem ez kell, hogy legyen az életünk értelme?

A remény rabjaiból, a remény győzteseinek lenni!

Tegyünk hát így, hitben, reménnyel, szeretetben!

 „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet” (Szent Pál)

Utóirat

A cikket tisztelettel ajánlom a még megmaradt, tisztességes, munkáját komolyan vevő és a közösségünkért tenni akaró felvidéki magyar politikusnak, közéleti személyiségnek, útravalóul…

Rajtuk kívül pedig minden jóakaratú embernek, aki érteni véli az üzenetet.

(Nyitókép: flickr.com)