ZSÍR

Schengen 2007 – 2024 2024. dec. 20.

2006. december 21-én úgy készültünk az esti hatérsemlegesítésre, mint anno, november 10-én készültek a nagyapáink a magyar honvédek fogadására Ipolytarnóc és Kalonda között.

A sorompó mindkét oldalán, pár méterre rotyogtak a katlanokban a közös vacsorának szánt vadpörkölt és káposztaleves csodák. Pattogott a száraz akác, magasra csaptak a tábortüzek lángnyelvei, türelmetlenül nyújtózkodtak az ég felé.

Az átkelő két oldalán izgatottan kortyolgatta mindenki a forralt bort, vagy éppen a frissen kifőzött hazai pálinkát. Tulajdonképpen át lehetett volna menni egymáshoz, hiszen az átkelőhely aznap éjfélig még a megszokott rendben működött, de az épületben szomorkodó vámosokat (róluk majd később) senki nem akarta a letargiájukban háborgatni.

Olyan volt ez, mint egy kollektív késleltetett orgazmus, mindenki tudta, hogy éjfélkor eljön a katarzis, de senki nem akarta előtte megélni a gyönyört, azaz senki nem ment át a másik oldalra a barátokhoz, ismerősökhöz, így hát egyre erősebb tempóban fogyott a vacsora és a bor-sör-pálinka, miközben a szívekben elindult a visszaszámlálás…. mikor lesz már december 21.?!

Aztán pár perccel éjfél előtt fáklyák fényében a két csapat odasétált a mécsesekkel kivilágított útszakaszon ahhoz az ócska vassorompóhoz, amelyik talán 1945 óta ott éktelenkedett és, ha volt is határátkelőhely, esténként mindig lakat alá került, mint ahogy a nép is mindkét országban, a mindenféle izmusok áldásos tevékenységének köszönhetően.

Donkó Zoli, ipolytarnóci határőr akkurátus mozdulattal leemelte a helyéről a sorompót, amelyről Vásárhelyi Szilárd egri jóbarátom ereklyeként megkaparintotta a STOP-táblát. Zoli azóta is őrzi otthon a sorompót, abban a reményben, hogy egyszer egy határmúzeum kiállítási tárgya lesz az.

Oravecz Zoliék Karancsberényből bestartolták a motorokat és a metsző hidegben egy spontán bevonulást rittyentettek, gumiégetéssel, tüzijátékkal. A környékbeli polgármesterek, civil aktivisták egy hevenyészett ünnepség keretén belül üdvözölték egymást a határsávban.

Aztán elindult az össznépi kavalkád, a jó gazdák egymással versenyeztek a jobbnál jobb nedűk kínálatában, amiből nem maradhattak ki a szolgálatukat végleg befejező magyar és szlovák vámosok sem. Hajnalig tartó dínom-dánom folyt az Ipoly-menti átkelőhelynél és mindenki hitetlenül kérdezgette a másikat, hogy akkor holnaptól ez már olyan lesz, mintha egy országban élnénk???

Nos másnap az akkori Fico kivillantotta a fóbiáját, mert hangzatos nyilatkozatban mantrázta, hogy a schengeni határnyitás nem azt jelenti, hogy Szlovákia és Magyarország eggyé vált, mert az országát a szlovák kormány irányítja továbbra is.

Jovammá, mit vagy besz@rva?! – mondták ezt másnap a kalondai kocsmában a másnaposságra közösen gyógyalkoholizáló jó palócok.

Azóta sok víz lefolyt az Ipolyon is, meg a többi határfolyón is. Volt itt migránsvonulás, autós üldözés meg COVID-betontorlasz a tizennégy év óta nem létező határátkelőhelyen.

Állítottunk Palóc Határkeresztet, szerveztünk élőláncot olasz, spanyol, svéd, portugál, finn, erdélyi partnereinkkel együtt, és volt amikor Kovács Gyurika hévérének a segítségével letoltuk az útról a keresztbe rakott betontömböket, mert elegünk lett a COVID-diktatúrából.

Eltelt tizennégy év az életünkből és úgy járunk át a határokon, mintha mindig is ezt tehettük volna.

Könnyű a jót megszokni.

Az egykori vámosok nagy része azóta már elérte a nyugdíjkorhatárt, már a híres tarnóci határőr bálokról is ritkábban érkezik hír, csak a kalondai vámház várja, hogy hasznára legyen a régiónak, de ez egy másik történet…

Tizennégy év alatt Szlovákiában vagy 167 párt által legalább 38 kormány mímelte az országirányítást, míg Magyarországon a rosszemlékű Gyurcsány-Bajnai „latabárkormány” után stabilan Orbán Viktor tartja a kormányrudat Budán.

A magyarországi lakos esküszik, hogy itt olcsóbb minden, a losonci polgár meg a salgótarjáni piacra jár stabilan vásárolni, hogy aztán hol a tarnóci pacalfesztiválon, a kalondai lecsófesztiválon, a vilkei halászléfőző-versenyen vagy éppen a füleki VárLak fesztiválon öleljék egymást barátian.

Ha meg kellene neveznünk valamit, ami kifejezetten pozitív hatással volt és van az EU-ban ránk, akkor az a határok „schengenesítése”. És itt be is fejezhetjük sort a pozitívumok felsorolásával.

A végére egy felkiáltójel: Ipolytarnócon (és ritkábban a környező magyarországi falvakban) egyre több szlovák állampolgár (köztük többségben vannak az echte szlovákok) vásárol eladásra szánt családi házat Losoncról, Besztercebányáról, akárhonnan Szlovákiából.

Tudom, a nyugatabbra lévő határmenti régiók esetében ez már nem újdonság, de mifelénk igen.

Hm, érdekes ez… amíg mi fájdalmas arcot vágva időnként emlékezünk valamelyik kopjafánál, addig mások mást tesznek. Szervezik és élik az életüket.

Ez a zárómondat most sokaknak nem fog tetszeni: kevesebb pótcselekvős himnuszéneklést, több közös gondolkodást, munkát és virtust, felvidéki és anyaországi urak, mert a valóság mást mutat, mint a vágyvezérelt óhajaink!