ZSÍR

Száraz még a november? 2023. nov. 23.

Mikor félve, halkan elmondom valakinek, hogy száraz novembert tartok, általában a következő irtó vicces és zsigerien eredeti reakciók jönnek válaszként, mint a

-Jah, olyat tíz éve én is próbáltam, másodikáig bírtam is.

- Azt értem, hogy száraz, de fehér vagy vörös?

Aztán mikor túlesünk a kötelező humorbombákon, akkor jönnek a komolyabb, gyanakvó, kételkedő megkérdőjelezések.

Nekünk akarsz hazudni, vagy magadnak?

De ennek mi értelme, hogy egy hónapig nem iszol, aztán meg annyit, amennyit, akarsz?

Most szerinted ezzel bebizonyítasz valamit?

Látom, hogy kívánod most a sört, komolyan nem értem ezt a felesleges önkínzást.

Ezek már sokkal jogosabb kérdések – és az a nagy helyzet, hogy magamtól is szinte minden nap megkérdezem ezeket, mióta belevágtam a száraz hónapba. A válasz pedig huszonhárom nap után nem egy britt tudósok bizonyították felesleges siket duma, sem pedig valami alkoholellenes tini lázadás. Tulajdonképpen nincs is konkrét válasz, csak tények és tanulságok vannak.

Miért vágtam bele?

Sokan belevágtak, Facebook csoportja is van a száraz novembernek, a baráti társaságom nem egy tagja is úgy döntött, egy hónapig zéró toleranciát tart – nem tagadom, hogy a vállalásban volt trendkövetés, meg sokkal könnyebb csoportosan szenvedni. Ugye? De az igazi ok az, hogy kíváncsi voltam, megy-e – és ha igen, hogyan. Mennyire fogok szenvedni? Vagy egész könnyű lesz? Mennyire fontos a pia a lelazuláshoz, a mókázáshoz, a nap végéhez? Egyáltalán kell-e? Vagy, ami az ijesztőbb eshetőség, mehet-e nélküle is? Érezni fogok bármilyen pozitív változást a szesztilalommal?

A leállás menete olyan, mint a legtöbb dolognak az életben, legyen az munka, párkapcsolat, hobbi, spórolás, akármi. Először az ember fellelkesedik, a jó dolog elkezdésének tüze hajtja az első napokban – észre sem veszi, hogy van benne kihívás, annyira lelkesen vág bele. Az első négy-öt napban fantasztikus a hatás:

az ember feje teljesen kitisztul, a nincs-másnaposság érzés pedig egyenesen mámorító, az ember rajong, hogy a hétből hét napot teljesen kihasznál, egyet sem tölt meggyötört-állapotban, három kanál gyógyító húslevessel az ágyban, be-bealudva valamilyen meccset nézve. Aztán eltelik némi idő – ez esetben hét-tíz nap – és elkezd kiveszni a kezdeti bummbele érzés. A lelkesítő kihívás elkezd terhessé válni, az ember már ösztönösen térne vissza a szokásaiba.

Az első hét után teljesen értelmetlennek tűnik ez az önmegtartóztatás, az ember elkezdi teoretizálni, hogy igazából miért is lenne roppantul ésszerű most olyan macsón azt mondani, hogy EGÉSZSÉGEDRE.

Aztán egyre több ilyen nap jön és egyre irritáltabbá válik az ember, hogy önmagát korlátozza a saját szabadságában – főleg azért, mert egy kocsmában, egy házibuliban, vagy egy meccsen nem érzünk semmi pozitív hatást, amiért nem iszunk valami finom, felpörgető, ellazító alkoholos italt.

Csak a frusztráció marad: ahogy a többiek eljutnak arra az általam is oly jól ismert emelkedettségi szintre, amikor a világ létező összes problémáját orvosolják, és én totálisan kimaradok a buliból. Kívülállóvá válok, nincs mit ragozni ezen: akárhogy nyomom a hülyeséget, egyszerűen egyre jobban távolodok tőlük; ahogy ők emelkednek a piával, én úgy maradok két lábbal meg egy pohár kofolával a kezemben a földön.

Kiöregedett, szürke senkinek látom magam kívülről, mikor elkezdenek borgőzösen ölelgetni a házibuliban, meg odatáncolnak hozzám a falusi bálon már a tombolahúzás előtt, és rámloccsantják a minőségi farnadi hazai pálinkát, és az arcomba ordítva artikulálatlanul nagyon szeret mindenki… én meg zavart mosollyal arrébb billegek.

Hirtelen túl felnőttnek érzem magam, ami ilyenkor elég rettenetes érzés. (Meg arra gondolok, hogy baszki, én is pont ilyen vagyok bemókázva, ami hasonlóan rettenetes.)

Aztán persze mikor az emelkedettség a tetőfokára hág, az emberek ki akarják húzni ezt a csúcs-pillanatot amíg lehet, így tovább isznak – csak sajnos a további piákkal már nem az emelkedés jön, hanem a lealjasodás, a totális megszégyenülés.

Na ilyenkor viszont iszonyatosan örülök ennek a száraz hónapnak – és teljesen tiszta fejjel meg egy Brad Pitt-es félmosollyal hazasétálok a bálból. Fél méterrel a járda fölött lépkedem, hogy mekkora menő vagyok, mert most is meg tudtam állni a kihívást.

Boldogan fekszem le azzal a tudattal, hogy nem keveredtem balhéba, nem bántottam meg senkit, és reggel nem leszek használhatatlan, ráadásul egy tucat pénzt megspóroltam.

Valamint újabb rém jó érzés volt két dologra rádöbbenni. Az egyik, hogy igazából józanul is ugyanúgy tudok baromkodni és bulizni, mint piával: beöltözni egy bulira, idiótán pörögni a kultúrház nagytermében az Esztike-Tike-Tike nótára, vagy a nagyvárosi disco klubbok közepén ismeretlen alakokkal lambadázni, vagy épp egy hatalmas Ismerős Arcok koncerten az első sorban tombolni.

A másik pedig, hogy fantasztikus érzés, mikor az ember teljes kapacitását ki tudja használni: sokkal több mindenre jut időm, mióta belevágtam ebbe a kihívásba, nagyon régi elmaradásaimat hoztam be ebben a húsz napban, tisztábban gondolkozom és látom át a dolgokat, valamint sokkal tudatosabban döntök arról is, hogy mihez van kedvem és mihez nincs (mert itallal a legtöbb dologra könnyebb igent mondani, a toleranciaküszöbünk ugyanis remekül oldódik pálinkában – az ital hiánya nélkül viszont temérdek dolog elég idegesítővé és/vagy felesleges időpazarlássá válik).

Ahogy egyre több ilyen teljesen kihasznált, tiszta napja van az embernek, borzasztóan elkezdi értékelni őket – és elég kellemetlen felismerni, hogy mennyivel kevesebb lenne belőlük, ha nem csinálná ezt a kihívást.

Nem is csak a házibulikról, nagy, bekantolós kocsmázásokról beszélek, hanem arról is, hogy mennyit iszunk úgy, hogy fel sem tűnik. Számos napot be tudnék ikszelni ebben a novemberben, mikor tuti, hogy ittam volna egy-két pohár valamit este és meg nem mondanám, hogy miért, ha nem megszokásból.

Sörözgetős este, szülinap, borozgatós este, osztálytalálkozó, kis valami csurran-cseppen: finom az ital, persze, meg az alkohol kis mennyiségben nagyon jól lelazít, kellemes medret ad a jó beszélgetésekhez – de észrevétlenül annyira megszokjuk, hogy alkoholt fogyasztunk, hogy egyenesen ordítani tud a hiánya. A száraz november kétharmadánál igazából ezek hiányoznak, (még egy picit a kerítésszaggató, olykor vállalhatatlan és másnap lelkiismeret-furdalás ízű esték is...)

De mégis felmerül a kérdés, hogy az iszogatás mennyire válhat szokássá – majd pedig szükségletté? Társas ivásnak hívjuk, de közben mi van, ha fordítva működik és az ivás tesz társassá?

Még közel tíz nap van a száraz novemberből, úgyhogy nem vonnám még le a végső, nagy következtetéseket (ha egyáltalán lesznek), de mindenesetre az biztos, hogy sok kérdés megfogalmazódik az emberben önmagával és az őt körülvevőkkel kapcsolatban.

De ennek ellenére is roppant tanulságos kísérlet, úgyhogy egy percig sem bántam meg, hogy belevágtam. Voltak (és még tuti lesznek) nehéz pillanatok, ezt nem tagadom, de összességében borzasztóan hasznos önismereti trip, még ha egyes felismerések elég kellemetlenek is. A cél pedig természetesen az, hogy okuljunk és a következő hónapot ne mattracsapással kezdjük el.

(A cikk a három évvel ezelőtti megtörtént események alapján íródott. A szerző az idén nem tartotta a Száraz November kihívást, de mindenkinek csak ajánlani tudja.)

A kép csak illusztráció, a szerző felvétele.