RIA-RIA

Száz éve törvénybe iktattuk a legnagyobb magyart – és ma mit kezdünk vele? 2025. nov. 5.

Száz éve, 1925. november 5-én, a magyar nemzetgyűlés elfogadta a 1925. évi XLV. törvénycikket, amely ünnepélyesen kimondta:
„Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar emlékének törvénybe iktatásáról.”

A szöveg rövid, két paragrafus, alig néhány mondat. De épp ez adja a súlyát. Nem utasít, nem parancsol, nem szabályoz, hanem emlékeztet. Olyan korban született, amikor a törvényhozás nemcsak gazdaságot és határokat akart rendezni, hanem lelki sebeket is.

A Trianon utáni Magyarország önmagát kereste, és ebben a keresésben egy gróf emléke lett a morális iránytű.

A jogszabály kimondja, hogy Széchenyi „közéleti munkásságával … a nemzet háláját teljes mértékben kiérdemelte”, és hogy „nevének el nem mulható emlékezetét törvénybe iktatja”. Papíron pusztán ennyi áll, a lényeg a szándékban rejlik.

A két világháború között az ország nemcsak politikai, hanem szellemi rekonstrukciót is folytatott. A törvény az önazonosság egyfajta újrafogalmazása volt: a nemzet nem a múltjába akar menekülni, hanem abba kapaszkodva próbál jövőt építeni.

És milyen érdekes, hogy épp Széchenyit választották ehhez a szimbolikus gesztushoz. Ő nem forradalmár volt, nem politikai mártír, hanem építkező ember. Hidat, Akadémiát, lóversenyt, vasutat, jövőt épített. Nemcsak országot, hanem mentalitást.

Ha úgy tetszik, a legnagyobb magyar nem a szólamokban hitt, hanem a megvalósításban. Ezért is különös, hogy ma, száz év után, az emlékezésben túl sok a szó, és kevés a tett.

A 1925-ös törvény nemcsak Széchenyiről szól, hanem rólunk is. Mert ahhoz, hogy valaki a nemzet háláját „teljes mértékben kiérdemelje”, kell egy nemzet, amely hálát tud érezni. Ez a hálaképesség ma mintha fogyóban lenne. Könnyen osztunk dicsőséget, de ritkán viselünk felelősséget.

Széchenyi a nemzet felemelésében hitt. A Széchenyi féle reformszellemet kevesen követik, kevesen vesznek fel kockázatvállalást, mert nem egyszerű feladat vitázni, építeni, újítani, és közben hű maradni a hazához.

A 1925-ös törvény meghatóan naiv hitet sugároz, mintha a nemzeti emlékezetet jogszabállyal is lehetne garantálni. Ma, amikor az emlékezés a közösségi médiában zajlik, és a szobrok helyett inkább posztokat emelünk egymásnak, talán épp ez a naiv hit hiányzik.

Ha ma törvénybe iktatnánk valamit Széchenyiről, talán ilyesmi állna benne:
„A magyar ember nem csak a múltjára, hanem a jövőjére is legyen büszke.”

De vajon lenne-e ehhez politikai akarat? 

Amikor 1925-ben a Nemzetgyűlés törvénybe iktatta Széchenyi emlékét, az nem pusztán gesztus volt, hanem önvizsgálat. Vajon megfelelünk-e annak a mércének, amit ő felállított?

Száz év elteltével a kérdés nem változott. A különbség csak az, hogy ma már nem törvénybe, hanem a feledésbe iktatjuk, ami kényelmetlen. Pedig Széchenyi a jövőről beszélt, és mi ma is benne élünk abban a jövőben, amit ő álmodott.

Források nyomán: 1925. évi XLV. törvénycikk – net.jogtar.hu; Magyar Tudományos Akadémia Évkönyve 1925; Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Izsák-Somogyi Katalin: Az emléktörvények szerepe a magyar közjogban, 2018