A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Szerelemelsoverig

Te csak várj, míg felkel majd a nap! 2023. jan. 14.

Mi marad a magamfajta kiöregedett rockernek egy dögszürke szombat este magányában, mint a Duna TV, Csináljuk a fesztivált c. zenés, szórakoztató műsorának élvezete, amely tele van gyönyörű dalokkal és nőkkel, valamint tisztességben megöregedett magyar zenészekkel, énekesekkel a zsűriben.

Cikáznak a fények, libbennek a selyemruhák, és folynak a könnyek a szívez szóló dalok közben a képernyő mindkét oldalán, mert mindenki emlékezik. Ugyan mi másra, mint a fiatalsága alatt megélt élményekre, randevúkra, a szerelmes levelek százaira, amit akkoriban kézzel írtak egymásnak a párok, saját kézzel, papírra, és még a postára is elmentek azokat feladni, hihetetlen, ugye?

Sokan, sok mindent őriznek a fiatalságukból, a bakelit lemezeket, kazettákat, bizsut, az első „amerikás” pólót egy korabeli pesti butikból, koncertjegyeket, vagy éppen a papíralapú fotókat a közös budapesti kalandozásokról, amikor teljesen jogosan azt hittük, hogy miénk a világ, hiszen tele volt újdonsággal, izgalommal, élményekkel, és előttünk volt a tervezett jövőnk, amit persze pillanatok alatt lesöpörtünk egy kiadós veszekedés után, hogy aztán drámai kibékülések közepette, leengedjük a kétkazettás magnóról a tragacsunk hátsó üléséről Demjén Rózsi valamelyik szerelmes dalát…

Most először mondom el, most hinned kell nekem,
Legalább te maradj itt velem!
Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!

Aztán mentünk bele a jövőnkbe, ki vehemensen és szerelmesen, saját, biztos célokkal, ki félszegen, bizonytalanul, hogy meg tud-e majd felelni a feladatnak, hogy felnőtt legyen, felelőséggel gyerekeket neveljen egy életen át, s, hogy meg tud-e majd öregedni a párjával, hintaszékben pipázva a világra. Mentünk és nem is sejtettük, hogy a történelem egyik legnagyobb hullámára fogunk felülni, hiszen változott a világ körülöttünk és mindazt, amit tanítottak, vagy éppen nem taníthattak a szüleink, nos, mindaz ment a kukába, mert jött egy olyan társadalmi rendszerváltozás körülöttünk, amelyben kinyílt a világ számunkra, lehettünk vállalkozók, vagy polgármesterek meg minden, amit azelőtt a szocializmusban el sem tudtunk képzelni.

Kivívtuk, vagy inkább megkaptuk a szabadságot a négyzeten, és aztán kő kövön nem maradt a múltunkból, csak azok a bakelit lemezek, kazetták, bizsuk, az első „amerikás” póló a korabeli pesti butikból, koncertjegyek, vagy éppen a papíralapú fotók a közös budapesti kalandozásokról, meg a szívünkben az élmények, 

amikor teljesen jogosan azt hittük, hogy miénk a világ…és a miénk lett! 

Tényleg a miénk lett minden, mert eljuthattunk több ezer kilométerre, más kontinensekre, megismertünk sok-sok embert a világban, és amikor már mindent magunkhoz öleltünk a kitágult világból, akkor hazaérve sok esetben már nem találtuk a saját kis világunkat, nem találtuk azt a régi helyet, ahonnan elindultunk a nagy kalandunkra.

Egyre csak halványultak a gyönyörű emlékek, szürkültek az élmények és kétségbeesetten elkezdtük az új színeket, kalandokat keresni, mert már olyan unalmas volt az idő alatt velünk korosodott környezetünk, miközben meg sem mertük kérdezni önmagunktól, hogy esetleg nem mi magunk lettünk unalmasak a saját, belső világunknak?

Aztán most már csak ülünk szombaton este a tévé előtt és könnyek között hallgatjuk Rózsi dalát…

Ha meggyötört az éj, ha a múltad feldagadt,
Várj, míg felkel majd a nap.
Ha kell, hogy tiszta légy, mint gyermek önmagad
Várj, míg felkel majd a nap…