RIA-RIA

Trianonra emlékeztünk, fellobbant az összetartozás tüze 2025. máj. 31.

Nemzeti sorsfordulónkra, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójára emlékeztünk falunkban a hétvégén – méltósággal, nemzeti öntudattal, felemelt fővel. Bár a megemlékezést nem június 4-én, hanem a családi és gyereknap programjához illesztve tartottuk meg, nem halványult az üzenete. Sőt, a közösségi ünnep és a nemzeti emlékezés együttes ereje különleges, felemelő hangulatot teremtett. 

Az esemény középpontjában a megmaradás üzenete állt. Bár százöt év telt el Trianon óta, sorsunk, helyzetünk sok tekintetben változatlan: kisebbségben élünk, fogyunk, és küzdünk a mindennapi megmaradásért. De éppen ezért fontos, hogy időről időre emlékeztessük magunkat: mi nemcsak túlélni akarunk, hanem megmaradni – magyarul, méltósággal, egymásba kapaszkodva.

A megemlékezésen fellobbant az összetartozás tüze, a jelképes láng, amely világosságot vitt a jelenlévők szívébe. Ez a láng nemcsak az elmúlt száz év fájdalmát, hanem a reményt is hordozta: azt, hogy bár feldaraboltak bennünket, a lelkünket nem tudták szétszakítani. 

Ahogy Wass Albert írta: „Akik el akarnak veszejteni, azok nem tudják, hogy mi vagyunk az a nép, mely nemcsak a múltját, de a jövőjét is a szívében hordja.”

Az alapiskolás diákok éneke különösen megható volt. Őszinte gyermeki hangjukban ott csengett a jövő ígérete. Az, hogy van kinek továbbadni a nyelvet, a dallamokat, a múlt ismeretét. Mert ahol énekelnek a magyar gyermekek, ott van remény. Ott van élet.

A rendezvény szónoka olyan lélekemelő beszédet mondott, amely mindenkit gondolkodásra sarkalt. Nem csak a veszteség fájdalmáról szólt, hanem a magyarság örök hivatásáról: a hitről, a kitartásról, a szolgálatról. Arról, hogy nemzetnek lenni nem kiváltság, hanem küldetés.

És hogy bármi történjék is, nekünk kötelességünk megmaradni – szülőföldünkön, anyanyelvünkön, kultúránkban.

Trianon nem csak gyász, Trianon figyelmeztetés, és egyben ösztönzés is. Hogy ne lankadjunk, hogy ne adjuk fel, hogy ne hunyjunk ki. Ezért tartottunk megemlékezést. Ezért gyűltünk össze. Mert minden magyar felelős minden magyarért, s amíg ez a tűz bennünk él, amíg emlékezünk és egymásba kapaszkodunk, addig nem lehet minket legyőzni.

Trianonra emlékeztünk, de a jövőnkbe tekintettünk. Mert hisszük, hogy a megmaradás nem csoda, hanem akarat kérdése. És amíg ez az akarat él, addig él a nemzet.