ITT A PIROS, HOL A PIROS

Tudod, én nem vagyok semmi – egy asszimilált vallomása 2025. nov. 29.

Optimisták vagyunk, hiszünk magunkban, csak időnként zavarnak össze a tények, adatok az élveszületések számáról, a kevesebb kisiskolásról, a népességcsökkenésről a falvakban, a térképek „színeváltozásáról”, ahol egyre halványabb a folt, ott egyre halványabb a remény is a magyarság megmaradására.

Optimisták vagyunk, nem hiszünk a lassú halálban, csökönyösen hiszünk a feltámadásban.

Aztán amikor szembejön a valóság, akkor szembesülünk a jövővel, ami nem épp szívderítő. Negyven körüli, jól szituált, ápolt pasi ül velem szemben a kávézóban, régen találkoztunk, vállalkozó, nincs ideje a kávéházi semmittevésre, most mégis leülünk pár percre, üzletileg, de aztán szóba kerül minden, ami az életünk.

A családja rendben, az asszonyt „karban tartja”, a biznisz is működik, egészség van, bár sokszor a stressz lemeríti és ezt érzi is időnként. A gyerekek már kisiskolások, ügyesek. Rám néz és látja a szememben a kérdést, megelőz a válaszával: 

igen, szlovák iskolába járnak, s általuk, mi szülők is oda járunk… 

Tudod, hogy mi volt velünk, amikor gyermekként nem értettük a szlovák kérdést az orvosnál, a boltban, a bunkó buszsofőr morgását, aztán később a hivatalban vagy a katonaságon, - folytatja az érvelését, - olyanok voltunk, mint a hülyék, nevettek rajtunk, vagy lesajnáltak és mi topogtunk leforrázva és hülyén, mert hülye magyarnak tituláltak minket. Nem tudtunk rendesen szlovákul beszélni és nem is értettük a beszédet. Hiába vágtuk hibátlanul a „vybrané slovát”, ha gyorsan és helyesen válaszolni nem voltunk képesek, mert nem gyakoroltuk eleget a nyelvet a magyar suliban.

Lenéztek bennünket és ezt eléggé fájdalmas volt megélni, ezért úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy nem szeretnénk, ha a gyerekeink is ezt élnék meg. Tudod, az érvényesülés nem azt jelenti, hogy a gyerekeinkből miniszterek lesznek, hanem azt jelenti, hogy gond nélkül érvényesül a „szlovák életben”, tehát minden olyan helyen, ahol én például kudarcot vallottam és még ma is elevenen élnek bennem ezek a kínos, kellemetlen élmények.

Mivel a magyar anyanyelvünket maximum a falusi hivatalban tudjuk használni szóban, de máshol nem, így hát nem marad más, mint az alkalmazkodásunk a szlovák élethez, - majd folytatja.

Ne rajtam kérd számom, hogy miért nem tartottunk ki, a politikusokat kérdezd, hogy miért nem érték el az elmúlt harmincöt évben a magyar nyelv hivatalos széleskörű használatát, 

- néz rám ő számon kérően, úgy mintha én lettem volna valamikor is a magyar pártelnök vagy a miniszterelnök-helyettes az elmúlt évtizedekben.

Próbálok nem konfrontálódni vele, de azért felteszem neki a kérdést: tulajdonképpen te minek érzed magad, szlováknak vagy magyarnak? Büszke vagy a magyar úrhajósra, vagy inkább a szlovák hokisokra, vagy kinek szurkolsz a sportban?

Minek tartod magad, magyarnak még, vagy már szlováknak? Hosszú csend következik, a kávé már kihűlt a csészében, felnéz réveteg tekintettel és csak annyit mond:

Tudod, én már nem vagyok semmi. Nem érint már meg a magyar múltam sem, de nem érzem, hogy a jövőben igazi szlovák lennék.

Amolyan semmilyen vagyok, de nem vagyok semmirekellő! – teszi hozzá nevetve, poénkodva védekezve. Nem az, mert becsületesen adózó, családszerető állampolgár ő, csak már statisztikailag nem tartozik hozzánk. Lélekben kicsit még igen, még nem veszett el talán, még megmenthető.

Istenem, csak tudnám, csak tudnánk, hogy hogyan!