7832

Út menti keresztek, vezessetek minket! 2024. júl. 13.

Bárhová utazunk a Kárpát-medencében, a településhatárokhoz közeledve mindenütt feltűnnek az országutak szélén álló, a megfeszített Krisztust ábrázoló keresztek, sokszor friss virágcsokorral díszítve. Missziók emlékét őrzik, fogadalmi helyek, földet, termést védelmező alkotások, de tájékozódási pontként is szolgáltak az út menti keresztek.

Az országutakat járva szinte biztos, hogy mindenki találkozott már egyszerűbb vagy díszesebb kőkereszttel. 

A látvány annyira hozzátartozik a vidéki társadalomhoz, mint a falusi focipályák vagy a falu közepén elhelyezkedő barokk templom. Történetükről, jelentésükről épp ezért gyakorlatilag semmit nem tud az átlagos átutazó. Látványuk életünk mindennapos része, ezért nem foglalkozunk különösebben velük. 

Pedig az út menti keresztek állítása, ha nem is hungarikum, de tipikus hazai sajátosság. 

Út menti, útszéli kereszteknek – latinul crux viator – hívjuk a határoknál az út mentén állított kő-, fakereszteket, illetve pléh- és bádogkereszteket – olvashatjuk a katolikus és a néprajzi lexikonban. Utazásaink során mindannyian találkoztunk már velük, akad, amelyiken látszik, hogy nagyon régi, és olyan is, amely a közelmúlt tragédiáira, halálos baleseteire emlékeztet.

A Katolikus Lexikon szerint az út menti kereszteknek kettős funkciója van: egyrészt az egyes tájegységek – falu, tanya, birtok – határait jelzi, s így segít a tájékozódásban, másrészt lelki eligazodást is szolgál: imádságra vagy legalább egy keresztvetésre készteti az arra járót. Maga a keresztállítás általános katolikus szokás, de a hagyomány pontos keletkezését hiába kerestem, sehol nem találtam erre utaló hiteles forrást. 

A legtöbb út menti feszületet dédszüleink 1850 és 1930 között építették, s többnyire egyének, családok vagy helyi közösségek voltak a kezdeményezők. A feszületállítási szándékok mögött a legkülönfélébb okok álltak: egyéni fogadalom, vezeklési szándék, nagylelkű felajánlás, közösségi hitbuzgalom, önzetlen hálajelkép, vagy a természeti csapások és betegségek elleni védelem reménye. 

Az egykori állíttatók szándéka megrendítő. A nagylelkű felajánlás, amivel kifejezték köszönetüket életük egy-egy szerencsés fordulatáért, valamely nagy baj, betegség elmúlásáért. 

Fel kell tennünk a kérdést, hogy őseink gondolkodása, hálaadó fogadalmai miért állnak olyan távol a mai embertől? 

Manapság, ha valamely eredményt elérünk, az érdemet legtöbbször saját magunknak tulajdonítjuk, és ha valamely bajból szerencsésen kilábalunk, akkor is a saját ügyességünkkel, erős alkatunkkal, szerencsénkkel szeretünk büszkélkedni magunk, de főleg mások előtt. 

Divatba jött az önteltség, az önimádat, és megfertőzte a gondolkodásunkat. 

Pedig, ha jobban belegondolunk, rá kell döbbennünk, hogy annak a sokféle impulzusnak, amelyek az életet, a mi életünket is meghatározzák, nem hogy urai, de ismerői sem vagyunk. Mert egyszerűen nem is lehetünk. Mert szükségünk van annak a segítségére, aki nálunk jóval messzebbre lát és ismer mindeneket a kezdet kezdetétől.

„Ahány út, annyi szokás” – zárhatnánk gondolatmenetünket az ismert szólás parafrázisával, de nem zárjuk, mert az út menti keresztek sokféleségükben is összekötik egymással a XXI. századi Kárpát-medence népeit. 

Miközben Nyugat-Európában megkezdődött a keresztény templomok lerombolásának, illetve deszakralizálásának a szomorú korszaka, addig nálunk templomok épülnek, és az út menti keresztek sokasodnak. 

És bár divat lett az önteltség, önimádat, még is egy egészséges, korlátokkal őrző/védő rendszerben élünk, ahol még nagyon-nagyon sokan ragaszkodunk hitünkhöz, melyen Európa mély gyökerei szilárdulnak. 

Út menti keresztek, mutassátok az irányt, hogy ne térjünk le a helyes útról!