ITT A PIROS, HOL A PIROS

Végvári vitézek valósága a jelenben 2025. nov. 28.

Sietve megy a novemberi szürkületben a pocsolyákat kerülgetve, mert nála a kulcs a kopott kultúrház oldalsó bejáratától és az első akar lenni, nehogy valakinek rá kelljen várnia és miatta fagyoskodjon ebben a nyirkos időben.

A kocsma mellett baktat, bent fél tucat helyi kiöregedett rocksztár önti magába a hideg sört, tüskével, ők a tipikus hasznos/haszontalan közmunkások, rájuk mindig lehet számítani, kivéve amikor nem, mert a segély előtti pénznélküli napokon a delírium tremensben szenvednek piszkosul.

Az a baj, hogy ők is lehettek volna rendes családapák, de korán kezdték az önbódítást és onnan már nem volt visszaút, pedig, ha mindegyiknek lenne két szép magyar gyermeke, akkor az tizenkettő magyar iskolás lenne, de nem lett… ezen morfondírozik megint, mert mindig így gondolkodik mindenről: magyar szívvel, magyar szemüvegen keresztül szemléli a kis falu meg a kis járás életét.

Tudja, hogy az a tizenkét gyerek, ha családot alapítana, akkor az újabb huszonnégy gyerek az óvodában és akkor nem ott tartana a falu, ahol most. Se óvoda, se iskola, az a három magyar gyermek a Rákóczis kisbusszal jár be a városba minden nap.

Három gyerek, három a magyar igazság és ez az igazság nagyon fáj. A bársonyos forradalom előtti években harminc gyerek volt a helyi, alsó tagozatos magyar kisiskolában, mára három maradt. Mindig újraszámolja, hogy de mégis hová tűntek a gyerekek?! Aztán mindig szomorúan konstatálja, hogy hiába számol, ezen már nem tud változtatni, örül, ha ezt a három gyereket szerepelni látja a helyi kis ünnepségeken.

Most is azért siet a kultúrházba, mert meg kell beszélni a karácsonyi műsort azzal a pár Csemadok-taggal, akiket még rá tud bírni arra, hogy érdemes tartani a frontot, mert ha már ők se, akkor senki…

Meg be kell adni a pályázatokat is a jövő évre, szeretnének végre szervezni egy budapesti kirándulást az öregeknek, augusztusra, hogy élőben lássák az ünnepi tüzijátékot.

Mindig agyal, mindig szervez, mindig hajtja a kissé leeresztett polgármestert is, aki már unja az örökös ötleteit, meg a pörgését, de valahol örül is neki, hogy van egy „szent őrült” a faluban, aki megszervezi azt, amit sok esetben neki kellene, így hát kényszeredetten együttműködik vele, mert mindenkinek jól jön egy ilyen hasznos idióta.

A kultúrházban körülülik kabátban az asztalt, kiteszi a Chrumkyt meg a házi rozét az asztalra és előveszi az ezeréves jegyzetfüzetét, melyből puskázva hozzákezd a monológjához. Egykedvűen hallgatja őt a társaság, csak a borból öntenek közbe-közbe egymásnak diszkréten, ő pedig sorolja a programpontokat, név szerint a szereplőket, a káposztaleves receptjét, de még azt is, hogy hozza a tüzifát a katlan alá és a nagyfazekat, amiben a puncs készül majd.

Hazafelé már lassabb a tempó, négyen mennek egyirányba, közben váltanak még pár szót, aztán a kocsma előtt beinvitálja a társaságot egy rumos teára. Na van már, aki majd bekér nekünk vagy két kört! – kurjantanak fel a törzsvendégek nevetve, de diszkréten elutasítja a „remek” javaslatukat, inkább félrehúzódnak a sarokba, hogy mentesüljenek az alkeszok magasröptű dumáitól.

Amikor elindulnak az aj felé, az egyik koszos munkaruhás odakurjant feléje: na mi van magyarság megmentője, kell a karácsonyi műsorba a három király, mert mi Pistával meg Janival elvállaljuk!... és szakadnak a röhögéstől. Reakció nélkül, csendben kilépnek az ajtón, vissza se néz rájuk, mert tudja, hogy nem érdemes ezen a szinten szócsatába elegyednie, ez nem az ő szintje.

Otthon az asszony megmelegíti a kis serpenyőben a tegnapi pörkölt utolsó adagját, leteszi a konyhaasztalra a kenyérszeletekkel együtt és gyengéden megsimogatja a hátát. Na, rá tudtátok venni a gyerekeket a karácsonyi magyar versikék elszavalására? – kérdi kíváncsian és szódát tölt a poharába.

Tunkolni kezdi a kenyérrel a pörkölt szaftját és sóhajtva válaszol: az idén még utoljára megcsinálom ezt a programot is, de már tényleg utoljára.

Persze, utoljára, - mondja mosolyogva a feleség, és nyom egy csókot a homlokára. Ezt mondod már évek óta te végvári vitézem, és leül vele szemben, hogy végignézze, ahogy jóízűen majszolja a vacsorát.

Bent az ebédlőben a nagylány Jožkoval csacsog a messengeren és nagyokat kacag, idegenül.

Mindketten hallják, de nem szólnak, csak reménykednek, hogy ezt a legfontosabb csatát nem veszíthetik el, mert akkor minden elveszik. Minden, amiért egykor esküt tettek az asszonnyal. 

Minden, ami az élete értelme, mert magyar.