ZSÍR
Almásy Gergely: Az emberfeletti születése a nihilizmusban (3. rész)
2025. febr. 15.
Folytatjuk Almásy Gergely utazását a filozófia rejtélyes világába.
Az eddig elmondottakkal azt a kiindulópontunkat szerettük volna megerősíteni, hogy a filozófiai gondolkodás az évszázadok során akárhogyan is alakult, eredeti értelme szerint Platón vizsgálódásaiból indult ki. A különféle irányzatok szerteágazó volta mind az egy forráshoz vezetnek vissza. Ha eltekintünk a rárakódott elemektől, akkor észrevehetjük, hogy mind abban a formai keretben bontakoztatta ki gondolatait, amit Platón fektetett le. Így vált egy időben a filozófia a teológia Ancillájává, vagy éppen a kételkedésben, racionalizmusban, empirizmusban rejtőzött el a görög filozófus első csodálkozása. Kérdéseik mind az első kérdésből származnak, amit Platón tett fel. Ettől válik a filozófia azzá ami, és egyetértésben Whiteheaddel tényleg lábjegyzetekről kell beszélnünk, ha az európai filozófiai gondolkodásról beszélünk.
Jelentősége azonban nem csak a gondolkodás világában követhető nyomon. Azzal, hogy ráirányította a figyelmet az ideák világára, a kultúra minden szegletét befolyásolta. Törekedni a szépre, a jóra, valamint a legnagyobb erényre, a tudásra, mind megjelenik a képzőművészetben és az irodalomban. Az ideák világát megismertette az emberekkel és az árnyékvilág léte értelmet kapott egy magasabb, tökéletes valóság viszonyában. Vagy ahogy Hamvas Béla a rá jellemző következetes ékesszólással megjegyezte Platón
az isteni mérték tudatát az emberben felébresztette, s ezzel az embernek a világban örök és abszolút helyét megalapozta.[1]
A mérték szintjei túlmutatnak az érzékelésen, így magán az emberen (homo mensura), és ezáltal a kultúra, a művészet, a tudomány, az etika is egy lehetséges magasabb horizont mentén bontakozik ki. Ez különösen meglátszódik a reneszánsz kor újrafelfedező időszakában, ahol az isteni harmóniára való törekvés a művészetben olyan elmúlhatatlan alkotásokat eredményeztek, amelyekben visszaragyog az ideák világának lenyomata. Bár Platón alábecsülte a képzőművészetet, annak utánzó volta miatt (miesis), mégis a későbbi művészek törekedtek kifejezni műalkotásaikban az összetartozó kapcsolatot a két világ között. Legyen ez akár festészet, szobrászat, építészet. Az utolsó különösen igaz, ha Sir Roger Scruton erre vonatkozó gondolatait alkalmazzuk, ami szerint az építészet magasabb filozófiai és esztétikai igazságok visszatükröződése, ezzel közelítve meg az ideák, a tökéletes formák világát. Ezt bőven fejtegeti az építészettel kapcsolatos munkáiban. [2]
Nem akarom tovább építeni a példák felhozatalának útvesztőjét, bár konstruálásának vágya nagyon imponáló és hálás feladat, de egy szinten meg kell állnom, mert nem szeretnék benne eltévedni. Úgy gondolom elég szerteágazó módon fejtettem ki a látszatvilág és az ideák világának kapcsolatát a kezdetektől, de nem igazán esett még arról szó, hogy a két világ kapcsolata ma egyetemesen, mindenre kiterjedően formálja-e még a kultúrát, befolyásolja-e még az ideák világa a jelenségvilágot, vagy ezt a nézetet is felemésztette a történelem és meghaladottá vált. Tükörképe-e a (poszt)modern világ egy magasabb valóságnak, ahonnan a szép, a jó, az egy predikátumai származnak és ezeknek lenyomatai vajon megtapasztalhatóak-e? Vagy ezzel szemben a kor kihívásainak megfelelő, ezt a kapcsolatot mellőző szemlélet alakult ki, ahol más elvek mentén folyik a megértés és ezen a vonalon a valóság konstruálása.
Ha csodálkozásunkat ráfordítjuk a jelenkorban megnyilatkozó valóságra és megértésünkkel igyekszünk annak természetét kifürkészni, észrevehetjük, hogy az egyetemes hozzákapcsolás érvénye megszűnt. A metafizika eltűnt a kultúrából abban az értelemben, hogy azt egy kultúra feletti módon befolyásolná, és éppen ennek kapcsolatából születne meg maga a kultúra. Ezzel azt akarom mondani, hogy az árnyék és annak forrása is megszűnt, ezzel a világ elsötétedett, hogy benne az ember értelme szolgáltassa tovább azt a lámpást, aminek fényében fel lehet fedezni a világot – és ebből egy kultúrát lehessen teremteni. Az expanzió során a szilárd talajt már nem az a dualitás biztosítja, ami a két világ kapcsolatából származott, hanem a megismerő szubjektum maga végzi el a felfedezést és hozza létre saját fogalmait a valóság megértésével kapcsolatban.
Ez persze nem egyik napról a másikra következett be, jobban mondva azért mégis, de a napok egymásutánisága egészen a középkor végéig nyúlnak vissza, ahol az elfordulás első jelentős mozzanatai bekövetkeztek. Ekkor történt meg először hosszú idő után az, hogy egyes lángelmék nem az Istent faggatták kérdéseikkel, hanem a természetet. Gondoljunk csak Koppernikusz felfedezésére, aki elkövette az első névadó fordulatot, és ekkor még csak nem is sejthette, hogy a filozófiában is milyen úttörő felfedezéssel lesz fémjelezve a neve, hiszen amellett hogy a heliocentrikus világképet megalkotta, Immanuel Kant is a megismerésben bekövetkező óriási felfedezését illette a nagy lengyel csillagász nevével. Nem mindenki képes kibillenteni a középpontjából a Földet, ez mégis sikerült Koppernikusznak. Sikere a paradigmaváltásban állt. Ő ugyanis teljesen előfeltevésmentesen vizsgálta a csillagokat és nem egy magasabb princípium figyelembevételével, így mindennek ami egy előre meghatározott narratívában vezetnie kellene a gondolkodást, eltűnik. Azzal, hogy nem fogadta el a Föld középponti pozícióját, ezzel mellőzve az egyház akkori tanítását, egy másik szemlélettel mutatta be tudományos felfedezését. A dolgok működésének igazsága érdekelte, és ez vezérelte, amikor rávilágított arra, hogy nem a földön állva kell rászabni a világegyetem működését a Földre, hanem ettől elvonatkoztatva, a Napot kell középponti, mozdulatlan helyzetbe emelni.
Egyesek szerint Koppernikusz felfedezése jelentette az igazán tudományos vonalú gondolkodás kezdetét, ami majd Galilei, Newton, Kepler meglátásaihoz vezettek. Azért szerencsésebb elkülöníteni ezt a vonalat a filozófiától, mert módszerük leíró, és a dolgok működésén kívül nem reflektálnak a valóság egészére egy magasabb – az érzéki tapasztalattól elkülönülő – szempontból. Ezt teszik azon megfontolásból, mivel kutatási területükön kívülre esik bármiféle transzcendencia, maradva minden esetben az immanencia fogságában és éppen így a valóságot is magukkal rántják egy objektív világ illúziójába, ahonnan erőszakosan szorítják ki a szubjektumot. A megüresedett teret az anyaggal helyettesítik, aminek önálló létezést is tulajdonítanak és kutatásuk tárgya tulajdonképpen minden esetben ez az anyag lesz. Felderítése mindig az adott technológiai fejlettségtől függ, így hát az anyag mindig egy lépéssel előttük jár, és,mint Akhilleusz és a teknős példázatával élve: soha nem is fogja tudni utolérni a teknőst, mert mindig egy lépéssel előtte fog járni. Mindig lemaradásban van. Hatoljon bele akármennyire mélyen is a létezés szövetébe, mindig van tovább és tovább, mert a folytonos kettéosztás elve éppen ezt teszi lehetővé. Soha nem érheti el a dolgok végét (lényegét), mert mindig van további meghódítható terület, ami egyedül az aktuális technológia függvénye.
Végeredményben mindig ez a tendencia emeli egy új szintre az objektivizálódott világ megértését és az anyagot egy folytonosan változó helyzetbe taszítja. Idomul a műszerekhez és mindig úgy hajlik, ahogy azt a műszer előre meghatározza. Így válik megismerhetővé, de ebből a folyamatból valahogy mindig kiszorul a megismerő szubjektum abban az értelemben, hogy a tudomány nem veszi észre, hogy minden vizsgálódásban jelen van, mint egy felület, amin a vizsgálódás eleve lehetővé válhat.[3]
Egy folytonos merülésről kell beszélnünk, ahol a tevékenység utat tör maga előtt minden egyes karcsapással lejjebb és lejjebb haladva a folytonosan osztható – megismerhető – világban, egészen a végtelenségig, ahol mindig csak egy valami lesz biztosan: a megismerő szubjektum. Éppen ezért a tudomány soha nem érheti el végső határát, mert a lehetőségei korlátlanok. Egyedül ami korlátozhatja, az a technikai fejletlenség egy adott szinten vagy fokozaton. Ebben rejlik annak a módszernek a mássága, ami az első tudományos gondolkodóktól indult útjára a középkor végén, és a világot az értelem számára egy nyitott térré formálták. Az új tudósok kiszakították a természetet abból az értelmezési keretből, amiben az hozzá volt rendelve egy magasabb valósághoz. A teremtettség egyfajta ontológiai státuszt adott a létezőknek, egy külső transzcendens okot, így létük eleve a végtelenségből következik, és ezt hordozzák is magukban, ha a dolgokat a fentebb említett módon vizsgáljuk meg. Tudományos szempontból erről mégis elterelődik a figyelem, de véleményem szerint ez nem egy szándékos merénylet, csupán a pozitivista tudománynak a radikális felfogása, aminek nem tárgya a transzcendens vonatkozások vizsgálata. Ha nitzschei szóhasználattal élnénk akkor „evilági bölcsességnek” mondanánk.[4]
Hogy az említett kiszakítottság miből következik, nehéz megmondani. Talán a szűnni nem akaró megismerés akarásából, vagy éppen a középkori tanok kifulladásából. Mindezek azonban hozzájárultak ahhoz a szemlélethez, hogy a természetet külön, önmagában kell vizsgálni, mert így a benne rejlő törvényszerűségek feltárhatóak. Ebben az új szemléletben nem kellett már a Bibliához vagy az egyházi tanítóhivatalhoz igazítani a kutatási eredményeket, és egy önálló, életre kelt, független természet vált a leíró tudományok tárgyává. A heliocentrikus világkép elterjedése útjára indította a tudományos megfigyeléseket és a matematika jelentőségét magasra helyezte. Egy új valóságkonstrukció vette kezdetét, ami új kihívásokat jelentett az emberi megismerés számára. Az új felfedezések és a vele szemben álló hagyományos skolasztikus tanítások pattanásig feszült viszonyából következő konfliktusok – például Galilei pere, Descartes mechanikájának kritikája és tiltása – végül már olyan helyzetet eredményeztek, amiben Descartes radikális kételkedése tudott utat törni, hogy a tisztánlátás érdekében kétségbe vonjon mindent, hiszen ha Isten megengedi, hogy egyszer tévedjünk, miért ne engedné meg, hogy mindig tévedjünk?[5]
Karteziánus módszere egy teljesen új alapot ad a gondolkodásnak, de ennek ellenére még mindig úgy látom, hogy filozófiája az első, platóni csodálkozásból született meg és gondolkodásában tovább élnek a látszat és valódi létezésre reflektáló elemek. Teljesen más filozófiát csak abban az esetben lehet(ne) csinálni, ha annak kiindulópontja megtagadja a bölcsesség szeretetének hívó szavát, és ezzel ellenkező vonalon bontakozik ki bölcselete, figyelmen kívül hagyva azt az utat, amit megtett 2500 év alatt. Ez a mellőzöttség ugyanakkor csak akkor valósulhat meg, ha már egy kész és lezárt rendszerről van szó, amelyben nincs helye a platóni hagyománynak. Éppen ilyen új kezdetről kell beszélnünk, ha Friedrich Neitzsche filozófiájára tereljük át dolgozatunk fókuszát.
A német filozófus ugyanis teljesen más kiindulópont mentén építette fel gondolati rendszerét és megkerüli a Platóntól Hegelig tartó hagyományt, téve ezt úgy, hogy erős kritikával illeti ezt az időszakot, ahol a reaktív erők győzedelmeskednek az aktív életigenlő erők felett. Kitérőjében a preszókratikus világhoz tér vissza, itt talál rá Dionüszoszra, amiből megteremti Zarathusztráját. Benne tetőződik be az a rendszer, amelyből kiszorul a szókratészi hagyomány, sőt nem is tűri meg, mert szerinte Szókratész nemet mond az egész görög szellemiségre.[6] A német filozófus a tragédiára hívja fel a figyelmet, ami hiányzik abból a hagyományból, amit az első csodálkozásból már fentebb levezettünk. Szókratész a tragédiát ugyanis
a hízelgő művészetek közé sorolta, melyek csak a kellemest ábrázolják, nem a hasznosat, éppen ezért tanítványaitól megkövetelte, hogy szigorúan határolják el magukat tőle és tartózkodjanak az efféle nem filozofikus inségektől.[7]
Ebben a kontextusban Nietzsche kiírja magát a filozófusok társaságából és a nagy görög gondolkodót, Szókratészt, csőcseléknek, ocsmányságnak nevezi.[8] Ez egy példátlan magatartás, sőt megdöbbentő, hogy valaki a filozófusi életeszményt – amit Szókratész teremtett meg - ilyen megvilágításban képes értékelni. Még az sem hatja meg Nietzschét, hogy a görög bölcs a halált is vállalta tanításáért.[9]
(Folyt.köv.)
A esszé eddigi részei:
[1] Hamvas Béla: Krízis és katarzis. Medio Kiadó, Budapest, 2019, 262.
[2] Lásd.: https://orszagepito.net/sir-roger-scruton-a-varos-szovete/ vagy Roger Scruton: Aesthetics of Architecture. Princeton University Press, 2013.
[3] „Akkor világos és bizonyos lesz előtte, hogy nem napot ismer, és nem földet; hanem mindig csak szemet, amely napot lát, kezet, amely folder érint; hogy a világ, amely körülveszi, csupán képzetként van jelen, vagyis mindenképpen csak vonatkozásként valami másikra, az elképzelőre, s ez utóbbi ő maga.” In.: Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet (ford.Tandori Ágnes, Tandori Dezső, Csejtei Dezső, Juhász Anikó). Osiris Kiadó, Budapest, 2021, 35.
[4] „Egy olyan vallás, amilyen a kereszténység, amely egyetlen ponton sem érintkezik a valósággal, s amely azon nyomban érvényét veszíti, mihelyt a valóság akár csak egyetlen ponton érvényre jut, az »evilági bölcsességnek«, más szóval a tudománynak jogosan halálos ellensége.” Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus (ford. Csejtei Dezső). Attraktor Kiadó, 2005, Máriabesenyő-Gödöllő, 81.
[5] „Még a matematikai tételek igazságában is kételkednünk kell, hiszen voltak olyanok, akik erről okoskodva tévedtek. Nem tudjuk, Isten olyannak teremtett-e minket, hogy csak néhányszor tévedjünk vagy esetleg mindig.” In.: René Descartes: A filozófia alapelvei. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 27.
[6] Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (ford. Kertész Imre) Magvető Kiadó, Budapest, 2007, 124-125.
[7] uo. 115.
[8] Lásd.: Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya (ford.: Horváth Géza). Helikon Kiadó, Budapest, 2015, 17.
[9] Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (ford. Kertész Imre) Magvető Kiadó, Budapest, 2007, 124.
Piros 7es