ZSÍR

Almásy Gergely: Az emberfeletti születése a nihilizmusban (4. rész) 2025. febr. 20.

Befejező részéhez ért Almásy Gergely esszéje.

Nietzsche jelszava a memento vivere. Minden káros, ami a halálba vezet. Legyen az filozófia, tudomány, művészet. Éppen ettől fosztja meg tanításával az embert: a túlvilágtól. Ennek szellemében kéri tanítványait, akiknek száma a legkevesebb és talán még egy sem él[1], hogy 

maradjatok hűségesek a földhöz s ne higgyetek azoknak, kik előttetek földöntúli reményekről beszélnek. Méregkeverők, ha tudnak felőle, ha nem. Az élet megvetői ők, haldoklók.[2] 

Egy másik szerint pedig:

Bár elcsábitanák az életből ezeket az örök élettel. Prédikálják az elfordulást az élettől és pusztuljanak el maguk is.[3] 

A vád, amit Szókratész kapott, súlyosabb mint, amivel az athéni bíróság előtt szembesült: az ifjúság megrontója. Nietzschétől rosszabbat kapott: az élet megrontója. Az ítélete már kilép az antik görög világ kontextusából és különösen a kereszténységgel összefonódott filozófiai hagyományt, valamint az ebből következő kultúrát, tudományt, erkölcsöt, művészetet – tehát egyben magát az életet sújtja kiméletlen ítéletével. Számára az igazi élet mindig esztétikai, önmegvalósító, mája fátylán túllátó tragikus sors, ellentétben a racionális ember magatartásával, aki szerint a „logika segítségével feloldható az élet komplexitása”.[4] 

Megszületik hát a teoretikus ember, aki az ösztönöktől hajtott művész-jellemet elfojtja, és abban próbálja géniuszát felébreszteni, hogy a jelenségeket minél-jobban igyekszik megismerni. Hiszen 

aki valaha is átélte a szókratészi megismerés gyönyörét, és ráérez arra, hogy a megismerések, egyre tágítva köreiket, miként igyekeznek átfogni a jelenségek teljes világát, az többé már nem érezhet serkentőbb vágyat, ajzóbb célt, amiért élhessen, mint hogy e hóditást beteljesítse és a hálót eltéphetetlenül szorosra fűzze.[5] 

A tág kör amiről Nietzsche beszél, megegyezik azzal, amit fentebb fejtegettünk a tudományok mindenre kiterjedő és végtelen vizsgálódási körére. Mindez a komplexitás építi mája fátylát, ami aztán annyira megszilárdul, hogy az ember nem tud keresztül látni rajta. Sőt el is tűnik, rásimul, felveszi a formáját annak, amire ráborult. Ez takarja el Nietzsche szerint a valódi életet, ami 

látszaton, művészeten, illúzión alapszik, minden élet a nézőpont kérdése és a perspektiváé, s el nem maradhat belőle a szükségszerű tévedés.[6] 

A teoretikus ember valóságfelfogása nem engedi, hogy alámerüljön oda, ahol az ösztönök diktálta szabályok uralkodnak, mert a fátyol már nem áttetsző. Innen már csak két lábbal lehet taposni a megszilárdult földet és az átjáró az alvilágba, ahol a görögség vitalitása tetten érhető, elenyészik. A dionüszoszi tragédia ugyanis „belehalt a morál szókratizmusába, a teoretikus ember dialektikájába.”[7] A felszíni világban, ahol a látszat és a látszaton túli egymás mellett, egymást kiegészítve formálják a valóság megértését, a Szentírás isteni kinyilatkoztatása ezt még inkább elmélyítette és megerősítette. Éppen ezért Nietzsche a kereszténységet is elítélte, abból a szempontból, hogy meggyengíti az életösztönt az emberben és felerősíti az elvágyódást a túlvilágba. A személyes énről elterelődik így a figyelem és egy külső ponthoz igazodva, mintegy az életben rejlő lehetőségektől elfordulva, már egy lábbal a sírban áldozza fel az ember a sorsát Istennek. Ez a túlzott „túlvilágiaskodás” megfosztja az embert az erejétől és akaratától, amit nem tud kibontakoztatni az életben.

Nietzsche jól tudta, hol kell kikezdeni a „nép platonizmusának” gyenge pontját és nem megtéríteni, hanem eltéríteni kell őket. Az antikrisztusi jó hírt végül Zarathusztrája hozta el, aki lejőve hegyéről, az éneklő szentnek jelentette ki a mindent megváltoztató fordulatot: Isten meghalt. Ez egy mindent átíró történelmi merénylet volt, és jelentősége felér egy világháborúval, mert amit maga után hagyott, az valóban visszafordíthatatlan pusztítás. Minden érték elértéktelenedett, mindaz amiben az ember korábban biztonságban érezhette magát, megsemmisült. Megszületett hát a mindent felemésztő nihilizmus. 

Persze ahhoz, hogy Zarathusztra meg tudjon jelenni, a feltételeknek is adottaknak kell lenniük, hogy eleve megértő fülekre találhasson. Nagyon hosszú ideje volt fent barlangjában, és valamiért elérkezettnek érezte az időt, hogy az emberek közé menjen. Mi történt hát a világban, hogy Isten halálát lehessen benne hirdetni? A választ ehhez a kérdéshez, úgy gondolom, fentebb már megválaszoltam. Amikor a legelső (természet-) tudósok a középkor végén felépítették az első tudományos kutatásaikat, már elkezdődött az a folyamat, ami majd a nihilizmushoz vezetett. Nem elégedtek már meg az egyházi tanítóhivatal tudományhoz való viszonyával, amely sokkal inkább volt kiéleződve a túlvilágra és az odavezető útra. Akinek az üdvösség nem volt elegendő vigasz az életében, és nem vetett gátat „bűnös” kíváncsiságának éppen maga az üdvösség elvesztése, az dacolva a veszéllyel, egyéni utakon indult el, új látásmóddal, kérdésekkel kezdte meg vizsgálni a világot. 

Ez végül olyan felismeréshez vezetett, hogy Isten nélkül is le lehet írni a világmindenség működését, valamint a társadalomban sem szükséges isteni jogon az uralkodás, a gyógyításhoz sem kell tovább külső tényező, mert végtére is nem az Isten szabadít meg a betegségtől, hanem az orvos. Ilyen körülmények között tud megjelenni Zarathusztra, aki végül így szól a földi emberhez: 

Új büszkeségre tanított meg a magam Én-je és erre tanítom én az embereket. Nem dugni többé fejemet az égi dolgok fövényébe, hanem magasan hordani ezt a földi főt, mely a földi célt megteremti. [8]

És igen! A földi célt megteremteni… Ebben rejlik Nietzsche újítása, ami a nihilista világ állapotában megadja az új célt az embernek, ami nem az égre tekintve definiálódik, mert már nincs ég, amire fel lehessen nézni. Megszűnt a látszaton túlmutató magasabb metafizikai szféra, hiszen az ideák többé nem kerestetnek. Ezzel szerzett érvényt a földi főt viselő új (emberebb) ember a régi prótagóraszi tételnek: mindennek mértéke az ember lett. A földi cél itt maradni, örökre visszatérni, kibontakoztatni a hatalmat, akarni a hatalmat és egy új jövőt teremteni, ami nem igazodik semmilyen külső viszonyítási ponthoz. Itt maradni elveszve az immanencia fogságában és elmerülni mindabban a misztériumban, ami az illúzió mögött húzódik meg. Fellebbenteni mája fátylát és az alatta levő szilénoszi tragédiát örökösen átélni. 

Mi is ez a tragédia? Az, hogy jobb meg sem születni, nem lenni, semminek lenni. A nihilizmus így borítja be az ürességgel a létezés egészét, ahol az ember képes teremtővé válni. Új értékek, új látásmód, új tudomány üti fel a fejét, amelyek már nem irányulnak egyetemesen a látszat mögötti örök világhoz, hanem éppen ellenkezőleg: az elidegenedést táplálják. Azzal ugyanis, hogy az érzékfeletti világ Isten halálával megsemmisült, a látszólagos világ is vele bukott el. A kettő egysége ugyanis nem más, mint az ideák visszaragyogása, azoknak tökéletlen kifejeződése a látszatban. Szervesen kapcsolódnak egymáshoz és ebben a viszonyban formálnak kultúrát, tudományt és művészetet. Ha eltűnik az egyik, eltűnik a másik is. 

Kiiktattuk a valódi világot. És milyen világ marad utána? Talán a látszólagos világ? Nem, a valódi világ kiiktatásával a látszólagos világot is megsemmisítettük. Ezért élünk a semmiben, nihilizmusban.[9] 

Az emberebb ember ideje érkezett el, hogy expanziójával beborítsa az új, immár független világot és mindent, amit haszontalannak, elhasznált bóvlinak tart, bezárja a történelembe, ami már nincs hatással a jelenkor diadalmas győzteseire. Ők az idők nagy bajnokai, akik a múltat végképp eltörölni hívó szava mellett terjesztik el az új világban Zarathusztra tanitását, miszerint 

betegek és sinylők voltak azok, akik megvetették a testet és a földet és fölfedezték az égit s a megváltó vércseppeket.[10] 

Ilyen módon marad itt az ember a földön és tekintete nem terjed azon túl, amit szeme közvetlenül lehetővé tesz. Ezt a kitisztult látást már nem tudja elvakítani a Nap[11], mert a „földi főt” már nem emeli az égre és megelégszik azzal a látvánnyal, ami a megkötözött foglyok sajátja Platón barlangjában.

Úgy gondolom, tévedéseim esetleges lehetőségeit nyugodtan fentarthatom, mert hát én sem indultam ki másból, mint magából a tévedések legnagyobb forrásából: a tapasztalásból. Szándékosan nem emeltem be tapasztalataimat a tudományos vizsgálódás körébe, nem illettem objektív kritikával, hanem megmaradtam a csodálkozás talaján, ezzel szolgáltattam magamnak védelmet a tévedhetetlenség ellen. Bár ha jobban meggondoljuk bizonyos szempontból a tudományos álláspont is csak vélemény, más szavakkal emberi konstrukció[12], de mivel sok szakterminológia mögé rejtik esetleges tévedéseiket, fenntartják a tévedhetetlenség látszatát. (Biztosan nem véletlen, ha most valaki Rotterdami Erasmus a Balgaság dicsérete című munkájára gondol.[13]) Esetleges tévedéseimet hát figyelembe véve munkámban a nihilizmus vizsgálatát helyeztem a középpontba és úgy próbáltam azt megérteni, ahogy előttem közvetlenségében megnyilatkozik. Legpontosabb meghatározását a sokat emlegetett Friedrich Nietzsche adta, aki monumentális művében, A hatalom akarásában, minden érték elértékelenedésének jellemezte.[14] Ez szolgáltatta kiindulópontomat és igyekeztem történelmi kontextusban vizsgálni azokat a folyamatokat, amik ehhez a fajta kiüresedéshez vezettek.

Zárásként talán nem hátrányos a nagy spanyol gondolkodó, José Ortega Y Gasset egy ide vonatkozó gondolatát idézni: 

Olyanok vagyunk, amilyenné világunk formál bennünket, s környezetünk sablonként szabja meg lelkünk alapvonásait.[15] 

Ha fenntartjuk a nihilizmusra vonatkozó álláspontunkat, aminek keretein belül az ember az életet választotta a több mint élet helyett, valóban az emberfeletti megszületéséről kell beszélnünk. A puszta világba való (ki)fordulás kiiktattott mindennemű túllátást magán a világon és a „rágalmazások” ezzel megszűntek.[16] És hát végül is nem éppen a gazdátlan világ telepedett rá az emberre, ezzel megszülve az emberfelettit? Olyanok vagyunk, amilyenné világunk formál bennünket. Schopenhauert idézve 

az, ami mindent megismer, de semmi nem ismeri meg, a szubjektum. Ekképp a világ hordozója, minden megjelenőnek, minden objektumnak általános, mindenkor előzetes föltétele: mert bármi létezzék is, csak a szubjektum számára van.[17] 

Beszélhetünk hát ilyen viszonyok között egy esetleges „közös világról”? A nihilizmusban egyáltalán nem. Hiszen ami a közösség minőségét lehetővé tette, az Isten halálával az ember számára elveszett. Épp így lett szabad, mégpedig mindattól, ami egy magasabb valósághoz kötötte volna.

Emberi – túlságosan is emberi lett a világ, amiben már csak az akarás biztosítja a legnagyobb hatalmat. A teremtés koronáját önszántából vette le az emberfeletti ember, hogy a teremtő koronát húzza arra a főre, ami már nem emeli magasra tekintetét, mert igazából már nincs hova felemelnie. Imigyen szóljon hozzájuk hát utoljára Zarathustra: 

Új nemesség, ne az legyen ezentúl a tisztességetek, hogy honnan jöttök, hanem az, hogy hova mentek.[18]

Az Aruvimi-erdőben való bolyongásomat hát ezekkel a sorokkal zárnám. Megfelelően annak, amit a bevezetőben elmondtam: nem tudtam merre kell elindulnom, de engedtem magam sodródni az egyes témák és gondolkodók meglátásait követve. Utamon végig a nihilizmus lehetséges kialakulásának vizsgálata vezetett, de az erdőből a kijáratot nem találtam meg. Ez egy sokkal bonyolultabb vállalkozás, és nem biztosítottam magam számára annyi tudást, hogy a kijáratot megleljem, de célom nem is ez volt feltétlenül. Platóni lelkülettel nekivágni az ismeretlennek, csodálkozni mindazon, ami körülvesz – nekem éppen elegendő volt ahhoz, hogy elidőzzek egy rejtélyes farengeteg közepén.

Felhasznált irodalom:

Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság (ford. Fórizs László, Karsai Gábor). Budapest, 2001.

Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába (ford. Csikós Ella, Bendl Júlia). Cartaphilus, Budapest, 2001.

Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet (ford. Tandori Ágnes, Tandori Dezső, Csejtei Dezső, Juhász Anikó). Budapest, 2021.

Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (ford. Kertész Imre) Magvető Kiadó, Budapest, 2007.

Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása (ford. Romhányi Török Gábor). Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002.

Friedrich Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford.: Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest.

Friedrich Nietzsche: Az Antikrisztus (ford. Csejtei Dezső). Attraktor Kiadó, 2005, Máriabesenyő-Gödöllő.

Hamvas Béla: Krízis és katarzis. Medio Kiadó, Budapest, 2019.

José Ortega Y Gasset: Tömegek lázadása (ford. Scholz László). Nagyvilág kiadó, Budapest, 2003.

Mezei Balázs: A lélek és a másik. Ján Patočka és a fenomenológia. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1988.

Molnár Ferenc: Az Aruvimi-erdő titka. Magyar Helikon Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978.

Platón: Szókratész védőbeszéde, A lakoma (ford. Devecseri Gábor, Telegdi Zsigmond). Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.

René Descartes: A filozófia alapelvei. Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete (ford. Kardos Tibor). Helikon Kiadó, Budapest, 2016.

Roger Scruton: Aesthetics of Architecture. Princeton University Press, 2013.

Toni Llácer: Nietzsche (ford. Mester Yvonne). Líra Kiadó, Budapest, 2022.

Turay Alfréd: A középkori bölcselet. A filozófia története II. Turay Alfréd, (h.n.), 2024.

https://orszagepito.net/sir-roger-scruton-a-varos-szovete/ (Utoljára letöltve: 2025.01.28.)

[1] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus (ford.: Csejtei Dezső). Attraktor Kiadó, 2005, Máriabesenyő-Gödöllő, 7.

[2] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford.: Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest, 17.

[3] uo. 57.

[4] Toni Llácer: Nietzsche (ford.: Mester Yvonne). Líra Kiadó, Budapest, 2022.

[5] Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (ford.: Kertész Imre) Magvető Kiadó, Budapest, 2007, 126.

[6] uo. 14.

[7] uo. 6.

[8] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford. Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, Budapest, (i.n.), 41.

[9] Toni Llácer: Nietzsche (ford. Mester Yvonne). Líra Kiadó, Budapest, 2022, 79.

[10] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford. Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest, 41.

[11] Szent Ágoston Nap hasonlata. Lásd.: Turay Alfréd: A középkori bölcselet. A filozófia története II. Turay Alfréd, (h.n.), 2024, 13.

[12] „Nincsenek tények, csak értelmezések.” In.: Toni Llácer: Nietzsche (ford. Mester Yvonne). Líra Kiadó, Budapest, 2022, 120.

[13] Lásd.: Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete (ford.: Kardos Tibor). Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[14] “Mit jelent a nihilizmus? – Hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél; hiányzik a válasz a “miért”-re. In.: Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása (ford. Romhányi Török Gábor). Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 15.

[15] José Ortega Y Gasset: Tömegek lázadása (ford. Scholz László). Nagyvilág kiadó, 2003, Budapest, 88.

[16] “Túlvilág – amit azért találtak ki, hogy ezt a világot még jobban rágalmazhassák.” In.: Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (ford. Kertész Imre) Magvető Kiadó, Budapest, 2007, 15.

[17] Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet (ford. Tandori Ágnes, Tandori Dezső, Csejtei Dezső, Juhász Anikó). Budapest, 2021, 37.

[18] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford.: Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest, 253